Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Meiszter Dávid: Bizonyosságok és dilemmák
Meiszier Dávid kozásunkat esetleg „sűrítettebb" időszakaszban kell véghezvinnünk, akkor az a magyar gazdaságban átmeneti többletnehézséget okozhat. Erre fel kell készíteni a társadalmat. A felkészítés minimuma a tudatosítás. 2. A csatlakozás a kötelezettségek maximalizálása esetén (azaz elméletileg, mert ennek gyakorlati valószínűsége az előrejelzések szerint közel áll a nullához) olyan katonapolitikai követelményekkel is járhat (NATO-fegyverzet előretelepítése, idegen csapatok állomásoztatása, nukleáris fegyverek idetelepítése), amelyek belpolitikai problémát okozhatnak, illetve terhelhetik a szomszédsági kapcsolatainkat. Belpolitikai problémán értem azt, hogy a hazai közvéleményben nincs kellőképen tisztázva: a szuverenitás bizonyos korlátozása, a szuverenitásról való részleges lemondás, ha arra a nemzeti érdekeink függvényében a parlament tudatos és önkéntes lépése alapján kerül sor, nem egyenlő a „hazaárulással". Ennek tudatosítására nagy szükség van, mert hiányában rendkívül könnyen „adhatók el" a populista gondolatok, jelszavak. Állításom második részével arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy szomszédsági politikánkban jó lenne ezt a problémát „előkezelni". Utoljára teszem fel az alapkérdést. Jó-e, hogy az optimálisnak tekinthető sorrendtől függetlenül „jobb híján" a katonapolitikai integrációba igyekszünk? A kérdés, elismerem, kissé akadémikus. Adottságnak kell elfogadnunk: az általunk megcélzott integrációs intézmények közül ahová elsősorban be kellene jutnunk, oda — egyelőre — nem engednek, tehát oda megyünk, ahová beengednek. Ha kinyílik egy kapu, amely ha kerülőúton ugyan, de a fő célhoz vezet, azon be kell menni. Ez a reálpolitika alapja. De azért érdemes egy pillanatra elgondolkodni. Elgondolkodni azon, hogy ez miként történjék, hogy nem kell-e valamit korrigálni a fő célkitűzéseink elérésének hogyanján. E nagy kérdésre egy cikk befejező soraiban aligha lehet válaszolni. Mindössze két momentumot szeretnék megemlíteni, melyekről, úgy érzem, érdemes lenne elgondolkodni és vitatkozni. Először a NATO-ba lépésről, ha „megnyílik a kapu". Ezt úgy kellene levezényelni, hogy a magyar gazdaságot minimális plusz megterhelés érje, hogy a szuverenitásról való elkerülhetetlen részleges lemondás ne okozzon belpolitikai problémát. Világosan kell látnunk és a társadalomban tudatosítanunk, hogy még abban az esetben is, ha minderre így kerül sor, NATO-tagságunk nem lesz azonnali ír társadalmunk égető sebeire. Másodszor a valódi orvosságról, az EU-tagságról, amely egyelőre csak a távolból küldi felénk reménysugarait. A kormány sokat tett és tesz (aligha mindent — és ezt állítva nem is vagyok túlságosan kritikus) a magyar gazdaság EU-konformmá tételével annak érdekében, hogy amikor ez a kapu is megnyílik, ne essen el a küszöbön. De ez kevés a boldogsághoz. A magyar politika centrumába annak „kiverekedését" kellene helyezni, hogyflz EU már a teljes jogú tagságért folyó hosszú menetelés idején adjon egy sor olyan egyoldalú kedvezményt, amely normális körülmények között csak a tagsággal járna. Pontosabban azt értem ezen, hogy az EU-nak most nem azon kellene fáradoznia, hogy a 144 Külpolitika
