Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
A NATO-kibővítés kérdőjelei hető, hogy Moszkva elvesztette egyenrangú státusát és a másodosztályú hatalmak közé került. Az elit minden bizonnyal érzékeli azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy Oroszország nem rendelkezik már szuperhatalmi státussal és nem tárgyalhat többé a Nyugattal ugyanabból a pozícióból, mint annak előtte. A kül- és biztonságpolitika meghatározó tényezői azonban azt hiszik, hogy a szovjet külpolitika Gorbacsov nevéhez fűződő kopernikuszi fordulata és a megváltozott, baráti hangnem alkalmazása együttesen vezetett el a szuperhatalmi státus megszűnéséhez. Holott a fordulat csupán a felszínre hozott mélyebb társadalmi folyamatokat, amelyek alig öt esztendővel Gorbacsov hatalomra jutása után a szovjet birodalom határainak visszahúzódásához, majd magának a birodalomnak a felbomlásához vezettek. A hangnem természetes velejárója volt a fordulatnak; aligha lehetett volna ellenséges stílusban tárgyalni a szovjet csapatok kivonásáról vagy Németország újraegyesítéséről. A Nyugat az egyedül helyes módon reagált a történtekre: úgy viselkedett, mintha a hidegháborúnak nem lettek volna győztesei és vesztesei. „A hidegháború — írta Brzezinski — langyos békével ért véget, szemben a hideg békével, amely rendszerint a forró háborút követi. Senki sem kapitulált, ... mind a győztesek, mind a vesztesek érdeltek voltak abban, hogy homály fedje a győzelem tényét."71 Azáltal mindenesetre, hogy a Szovjetuniót nem nyilvánították vesztesnek, lehetővé tették, hogy Moszkva arca megőrzésével vészelje át e számára nehéz időket. Arra törekedtek, hogy a szovjet vezetés ne forduljon szembe a Nyugattal és hogy ne ismétlődjék meg a versailles-i békeszerződés szindrómája. Moszkva azonban nem élt a lehetőséggel. Az új helyzetben, a világtörténelmi fordulat befejeződése után nem volt képes fenntartani a baráti hangnemet. Azt hitte, hogy a stílus maga a külpolitika s hogy a kooperatív magatartás csökkenti Oroszország tekintélyét. Ismét erőre kapott a történelmi gyökerű nyugatellenesség, amely jelentékeny kisebbségi érzésekkel is párosult. Ennek a felfogásnak a magyarázatául legfeljebb az a csalódottság szolgál, amelyet a nyugati gazdasági segítség elmaradása váltott ki Moszkvában. Egy ideig az orosz vezetés valóban azt remélte, hogy az elkerülhetetlenül kialakuló transzformációs válság terheit a Nyugat majd csökkenteni tudja. Ennek a reménynek a táplálásához egyes amerikai körök is hozzájárultak, holott a feladat megoldása nyilvánvalóan lehetetlen volt. Bármi volt is azonban a kiváltó ok, az orosz elit az új stratégia kialakításánál úgy vélte, a keményebb, konfrontációs stílusban vitt külpolitika (vagy ha úgy tetszik, „erőpolitika") eredményeként Oroszország visszaszerezheti elvesztett szuperhatalmi státusát. „Ebben a helyzetben — írja Kardos Gábor — Oroszország politikája arra irányúi, hogy zsarolja a Nyugatot, további erőforrások szerzése, illetve nagyhatalmi pozíciójának elfogadtatása érdekében. A zsarolás eszköze ... az agresszív, diktatórikus Oroszország képének felvillantása."72 Mintha számos orosz megnyilatkozás azt a célt szolgálta volna csupán, hogy felhívja a világ figyelmét: 1995. ősz—tél 119
