Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - NATO-DILEMMÁK - Valki László: Szeret,nem szeret... (A NATO-kibővítés kérdőjelei)
Valki László [kibővítés kérdésében tanúsított] tétovázás, következetlenség és gyengeség nemcsak az amerikai vezetést diszkreditálja, hanem a NATO-t is pusztulásra ítéli."42 A fenti, általánosságokban mozgó megfogalmazások arra engednek következtetni, hogy a nyugati politikai elit valójában nem érzi elengedhetetlennek a NATO kibővítéséi. Tisztában vannak ugyan azzal a ténnyel, hogy előnyösebb lenne, ha a stabilitás valamivel szélesebb területekre terjedne ki, de azt is tudják, hogy egy bizonyos határon túl amúgy sem mehetnek. Az egész világ nem hozható stabil állapotba, de a Nyugat arra sem képes, hogy a hozzá közelebb eső területeket — így például az egykori európai szovjet köztársaságokat vagy az észak-afrikai mediterrán országokat — stabilizálja. Az ebből eredő hasznok ugyanis nem érnék el a ráfordítások rendkívül magas szintjét. Intő példa volt erre Szomália esete. Az emigráció megállításához, a terrorizmus felszámolásához, a fundamentalizmus terjedésének megakadályozásához persze rendkívüli érdekeik fűződnének. Csak hát a hosszú távon lelassult gazdasági fejlődés, a jóléti állam visszaszorulása eleve gátat szab az ilyen törekvéseknek és nem ösztönöz történelmi léptékű, rendkívüli anyagi áldozatokkal járó elhatározásokra. Mindehhez hozzájárul az is, hogy a fejlett ipari társadalmak érzékelik ugyan a külső veszélyeket, de azokat magukra nézve nem tartják eléggé közvetlennek és súlyosnak. Annyira legalábbis nem, hogy azok gyors és intenzív reakciókat váltanának ki belőlük. A kibővítés nyílt ellenzői számos érvet fogalmaznak meg. A NATO hivatalos álláspontja szerint — jelentette ki egy beszédében Sam Nunn szenátor — a kérdés már nem úgy szól, „vajon ki kell-e bővíteni a szervezetet, hanem mikor és hogyan? Valahogy mindig hiányzott nekem annak logikus kifejtése — tette hozzá — , hogy miért?"43 Ezt a kérdést nemcsak a szenátor tette fel. Az amerikai külpolitikai elitet felölelő Kiilkapcsolatok Tanácsa munkacsoportjának 1995-ben készült jelentése sem találja a választ a miértre. A jelentés szerint a NATO-t keletről senki sem fenyegeti, mi több, a megvédendő közép- és kelet-európai országokat sem éri fenyegetés. Az utóbbiakra nem katonai veszélyek leselkednek, hanem gazdasági, belpolitikai problémák, etnikai konfliktusok. Ezek pedig nem háríthatok el egy katonai szövetség eszközeivel, következésképpen nincs értelme a kibővítésnek. Ha a NATO a stabilitást mégis ki akarja terjeszteni keleti irányban, akkor a legjobb, ha „megőrzi egyesült, hatékony katonai és politikai szervezetét".44 A közép- és kelet-európai országok gondjain — éppen azok természete miatt — nem a NATO, hanem az Európai Unió segítene, éppen ezért a gazdasági integrációs szervezetnek kellene mihamarabb tagfelvételt hirdetnie.45 Valójában maguk a közép- és kelet-európai államok sem félnek már Oroszországtól — állapítja meg Michael Brown —, inkább csak beszélnek róla. Ellenkező esetben Lengyelország, Csehország és Magyarország nem látott volna hozzá csapatai létszámának és fegyverzetének lényeges csökkentéséhez.46 Brownnak ebben 112 Külpolitika
