Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 3-4. szám - EURÓPÁBÓL AZ UNIÓBA - Inotai András: A regionalizmus dinamikája a magyar-német kapcsolatok példáján
A regiomlhmus dinamikája... nek; a háborút követő közép- és kelet-európai dezintegráció következményének, vagyis végig inkább átmeneti, mintsem új és tartós állapotnak fogta fel a magyar politikai elit. 1945 után aztán szigorúan tilossá vált a politikacsináló és politikafogadó országok közötti kapcsolatok elemzése. Az erős és vitathatatlan szovjet uralom évtizedekre olyan viszonyokat teremtett, amelyek ezt a kérdést levették a „reálpolitika" napirendjéről. Mi több, maguk az olyan fogalmak, mint „politikacsináló", „politikafogadó" vagy „függőségi viszonyok" is ismeretlenek vagy ideológiai megfontolásból tiltottak voltak Közép- és Kelet-Európábán. E fogalmakat csak az Észak—Dél konfliktusok magyarázatára, az ott megvalósuló „kizsákmányolásra", továbbá az „imperialista" hatalmak és az általuk uralt regionális központok közötti növekvő ellentétek bemutatására volt szabad használni. Magyarország, legalábbis a felszínen, több mint négy évtizeden keresztül egyértelműen példázta a politikafogadó országot, amely egyoldalúan függött a meghatározó politikacsinálótól, a Szovjetuniótól. Ennek megfelelően a két ország között igen szoros függőségi viszony alakult ki. A szovjet ideológiát és az ortodox-keleti értékrendet valamennyi közép- és keleteurópai országra rákényszerítették. A katonai ellenőrzést a Varsói Szerződés látta el. A politikában, beleértve a belpolitikai fejlődést is, 1968 után bevezetésre került a korlátozott szuverenitás elvét meghirdető úgynevezett Brezsnyev-doktrína. A KGST feladata volt a szovjet és regionális szükségletekre berendezkedő gazdasági integráció kiépítése. A termelési és exportszerkezetet évtizedeken át technológiai autarkia, továbbá az jellemezte, hogy a Szovjetunióba irányuló ipari és agrártermék-exportért cserébe nyersanyagok és energia érkezett a politikacsináló országból. A legjelentősebb infrastrukturális fejlesztések (csővezetékek, utak és vasutak) is messzemenően figyelembe vették a „szocialista nemzetközi munkamegosztás" szempontjait. Emellett erőteljesen nőtt a fizikai környezettől való függőség is, ez a kérdés egészen a csernobili katasztrófáig háttérben, sőt talán figyelmen kívül is maradt. Az így kiépült egyoldalú függőségi háló nemzetközi összehasonlításban is rendkívül szorosnak bizonyult. A problémát tovább bonyolította, hogy igen furcsa és a történelemben ritkán megvalósuló sajátos minőségű függőség jött létre. Ugyanis az intézményi kereteket olyan ország uralta, amely — történelmi okok miatt—a gazdasági és a társadalmi-politikai fejlődés alacsonyabb szintjén állt, mint az általa uralt kis országok nagy része. Émellett, ahogy már említettük, a Szo\'jetuniót politikacsináló státusza felhatalmazta arra, hogy a közép-európai régió hagyományaiban nem gyökerező, nem-nyugati értékeket és magatartási normákat vezessen be a politikafogadó országokban is (miközben a regionális kereskedelemben klasszikus politikacsináló szerepet is vállalt, amikor az uralma alatt álló térséget a KGST-árelv, a csúszó árbázis alapján időlegesen finanszírozta). Annak ellenére, hogy a Szovjetunió rendszeresen törekedett e függőségi modell további erősítésére, a függőségi lánc a különböző területeken nem volt egyformán szilárd. így léteztek a függőségnek „kemény" és „puha" mezői. Magyarország sosem kérdőjelezte meg a biztonsági modellt. Részben 1956 ellentmondásos öröksége miatt, az óvatos liberalizáció sokkal inkább a belpolitikát jellemezte, az ideológia „puha" területeinek (irodalom, az ideológiától távo1995. ősz—tél 49
