Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - WASHINGTON: KELLENEK-E NEKÜNK? - Brzezinski, Zbigniew: A megtervezett Európa
A megtervezett Európa is, hogy a NATO kibővítése több lépcsőben történik majd, s ez „még azoknak az országoknak is előnyére szolgál, melyek nem tartoznak a csatlakozók első csoportjába", míg a külügyminiszter-helyettes azt állította, hogy Oroszország és Lengyelország esélye a NATO-felvételre azonosak. Különösen nagy a zűrzavar azzal kapcsolatban, hogy mi a szerepe a NATO békepartnerségnek — s a résztvevő államok egyértelműen még nem tisztázott, önkéntes társulásának — a kibővülő szövetségben. A zavarhoz maga az elnök is hozzájárult néhány megjegyzésével: „Mióta elkezdtük, huszonegy ország csatlakozott ehhez a partnerséghez, s ma már a legjobb úton vannak afelé, hogy beteljesítsék az egyesült és békés Európa álmát." Azt jelentené ez, hogy Kazahsztán vagy Kirgizisztán ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a Cseh Köztársaság vagy Magyarország? Egyforma biztonságot nyújtana a partnerség mindenkinek? Mindenkinek ígéri ez a NATO-tag- ságot — vagy senkinek? Ha mindegyik megfelelő, akkor egyik sem vehető fel. A kérdés egyik német kommentátora találóan idézete Nagy Frigyes axiómáját: „Aki mindenkit meg akar védeni, az senkit sem véd meg, és aki mindenkinek a barátja akar lenni, annak végül egy barátja sem marad.” 1 Richard Lugar szenátornak kétségtelenül igaza volt, mikor megjegyezte, hogy „a békepartnerségnek a stratégiai differenciálás őszinte előrebocsátásával kell kezdődnie. Nem minden ország egyenlő a Nyugat stratégiai számításai szerint". Ez a differenciálás egyelőre várat magára, sőt, a Külügyminisztérium még aktívan lobbizik is a Kongresszus ilyen irányú törekvései ellen. 1994 vége felé a Clinton-adminisztráció szerencsére következetesebb és előrelátóbb politikát kezdett kialakítani a NATO kibővítésével kapcsolatban. Az a javaslatuk, hogy a „mikor és hogyan" kérdését a szövetség egészén belül vitassák meg, olyan pozitív lépés volt, amely idővel a kívánt átfogó megközelítéshez vezethet. Történhetett volna persze előbb is, hiszen a jelenlegi amerikai politika makacs ködének eloszlatása híján fokozódtak Közép-Európa aggodalmai, s megosztó viták kezdődtek a szövetség olyan kulcsországaiban, mint Németország. A NATO kibővítése ügyében merészebb lépéseket javasló Volker Rühe német hadügyminiszter és a nagyobb óvatosságra intő Klaus Kinkel külügyminiszter közti nézeteltérés egy mélyülő szakadék lehetőségét jelzi az amúgy is meggyengült német kormányban, ráadásul akkor, amikor különösen fontos lenne, hogy Amerika és Németország vállalja a stratégiai vezető szerepet. Ha Amerika továbbra is mellébeszél, annyira felerősítheti az oroszok tiltakozását bármiféle NATO kibővítés ellen, hogy a jövőben minden lépés, amely a szövetség kiterjesztésére irányul, elkerülhetetlenül Moszkvának címzett ellenséges üzenetnek minősülhet. S közben az erősödő orosz tiltakozás crescendója — a fent említett ködösségnek köszönhetően — még azokat az orosz vezetőket is mind negatívabb hozzáállásra kényszerítheti, akikkel a NATO-kibővítésre vonatkozó józan nyugati terveket építő módon meg lehetett volna vitatni. Keveset nyerhetünk, de nagyon sokat veszíthetünk, ha a „mikor és hogyan" kérdésére adott egyértelmű válaszunk tovább késik. 1995. tavasz 25
