Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 2. szám - EGY EURÓPAI AZ UNIÓ KAPUI ELŐTT - Csaba László: Magyarország az átalakuló posztszocialista világban
Magyarország az átalakuló posztszocialista világban ]em-újraelosztás legegyszerűbb eszköze az infláció, amelynek tartósan magas szintje hosszabb távra is előre jelezhető. Minél inkább a kormánypolitika tengelyévé válik a termelési struktúrák megőrzése és a nagyszervezetek életben tartása, annál inkább elkerülhetetlen ez a jelenség. A magas — háromjegyű — infláció természetesen befektetői bizonytalanságot szül, ekkor pedig a kis kockázatú, nagy megtérülésű, kevés elköteleződést igényő — azaz spekulatív — ügyletek túlsúlya elkerülhetetlenül fönnmarad a stratégiai befektetésekkel szemben. A helyi és a központi szervek gyakorta ellentétes törekvéseit is a bankópréssel meg a hitelkibocsátással a legegyszerűbb áthidalni — mert politikailag így a legkevésbé fájdalmas. Ez pedig azt jelenti, hogy a gazdaság tartós gyengélkedése és a hatalmi berendezkedés történelmileg tételezett három alapeleme között eltéphetetlentepcso/af mutatható ki. Minél kevésbé reális a három rendszerképző elem megváltozását föltételezni, annál megalapozatlanabbak a küszöbön álló tartós fellendülésről szóló, időről-időre fölröppenő hírek. A kialakult rendszer középpontjában ugyanis nem a gazdasági modellek célfüggvénye — a jólét vagy a hatékonyság maximálása — áll, hanem az ukrán példa szerint nagyon is reális fölbomlást veszeiy minimauzaiasa, az anamaiakuiat egynentartasa, az ország centrumát érintő társadalmi vagy nemzeti robbanásveszély elhárítása. Az utóbbi minőségében a kialakult rendszert „szuboptimálisnak" ugyan lehet tekinteni, de eredménytelennek és főleg működésképtelennek aligha. Ezért akárhogy alakul is az 1996. évi elnökválasztás kimenetele (ha erre egyáltalán sor kerül), a felsorolt modelljellemzők érdemi átrendeződésére számítani középtávon nem lehet. Kilátások Az előzőekben rendkívül vázlatosan érzékeltetett folyamatokból érthetővé válik, miért nem sikerült a jelentős anyagi és szellemi erőforrásokkal rendelkező nemzetközi szervezeteknek, így az Európai Uniónak és az IMF-nek átfogó új keleti politikát kialakítaniuk. Mint látható, a posztszocialista térség legalább három, minőségileg eltérő csoportra oszlik. A Washingtonban előszeretettel az „átalakuló országok" közé sorolt Kína és Vietnam a piaci reformok ellenére sem jutott még a posztszocialista fázisba. Az utóbbiakat tehát csak a tudatlanság vagy a zavarkeltés szándéka keverheti össze az egykori béketábor utódállamaival. Gondolatmenetünkből az is következik, hogy ugyanezen okokból a magyar külpolitika sem lesz képes egységes viszonylati politika kialakítására, sőt erre nincs is szükség. A sikeres orientálódás egyik fele bizonyára épp az, hogy mindhárom csoportot a sajátosságainak megfelelő differenciált megközelítéssel értelmezzük, s kerüljük a divatos és könnyű — s épp ezért félrevezető — általánosításokat és sémákat. Egy további követelmény az lehet, hogy az egyes csoportok politikai modellje és gazdasági teljesítőképessége tekintetében kerüljük az illúziókat, s várakozásainkat a realitásokhoz szabjuk. A 1995. nyár 39
