Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Nahóczky Judit: Federigo Argentieri (szerk.): Post communismo terra incognita
Könyvekről írt izgalmas elemzést és megrajzolt egy-két lehetséges szcenáriót is a jövőre vonatkozóan. A belső változások felvázolásakor Jelcin elnök szerepének fontossága mellett hangsúlyozza azt a fenyegetést, amit Zsirinovszkij tevékenysége jelent a politikai életben. A szerző meglátása szerint éppen a Zsirinovszkij-jelenség adott impulzust a kelet-közép-európai országokban, különösen kengyelországban és Litvániában ahhoz, hogy ezek az országok felvételüket kérjék a NATO-ba. A tanulmánynak az a része, amely visszatekintés a gorbacsovi peresztrojka időszakára, egyben elismerés is az utolsó szovjet vezetőnek. Olaszországban Gorbacsov nagy tekintélynek örvend napjainkban is, ez tükröződik vissza az elemzésben. Oroszország külpolitikájának jellemzésekor megemlíti a szerző, hogy vannak, akik tagadják az orosz külpolitika folyamatosságát, és jóllehet az új orosz államnak megvan a maga jelentős szerepe, ez a szerep azonban mégiscsak másodlagos lesz a jövőben. Ezzel a megállapítással ért egyet Guerra is, aki szerint „Oroszország nem nagyhatalom, és a közeljövőben sem válhat azzá". Egyes megfigyelőknek az az álláspontja, hogy „Oroszország a Szovjetuniótól örökölte volna a Biztonsági Tanácsbeli tagsággal együtt a külpolitikát is, teljes mértékben téves. Üj és az előzőtől eltérő állammal állunk szemben." A külpolitikáról belső viták folynak Oroszországban Különböző ton Hon rí ák ütköznek egymással: az atlantisták" és az eurázsi- aiak", az „izolacionisták" (Szolzsenyicin hatása) és az egyszerűen a „nemzeti" külpolitikát képviselők. A nem folyamatos külpolitikai tézis alátámasztására jegyzi meg a szerző, hogy új típusú, közvetlenebb kapcsolat jött létre a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország között, ami elsősorban Clinton elnök kezdeményezőkészségének köszönhető (találkozók, segélyek formájában). Az orosz külpolitika középpontjában azonban a szovjet utódállamokkal való kapcsolatok problémája áll, amire a 25 millió orosz eredetű állampolgár ad magyarázatot. A „közeli külföld" országai közül ebben az értelemben kap különös hangsúlyt az Ukrajnával, Belarusszal és Grúziával kialakított viszony. A külpolitika másik kulcsfontosságú területe az orosz érdekek és pozíciók megvédése Ázsiában, egyidejűleg az iszlám nacionalista mozgalmak feltartóztatása. Jelcin egyik, indiai látogatása idején tett kijelentése alapján az a kép rajzolódik ki Oroszországról, hogy „kiegyensúlyozottabb politikát" akar folytatni a Nyugat és a Kelet között. Piero Sinatti tollából ismerkedhetünk meg a volt Szovjetunió jelenlegi fegyveres konfliktusaival. Részletes képet rajzol a szerző a karabahi válságról, a tadzsikisztáni polgárháborúról és a Dnyeszteren túli konfliktusról. A felsorolt konfliktusoknak számos közös vonásuk van: elsősorban Moszkva erős befolyása a konfliktussal terhes területekre, ennek keretében a katonai jelenlét megerősítése, másodsorban Moszkva erős gazdasági nyomása, amely a reintegráció irányába mozdított el. Napjaink egyik legégetőbb, mindmáig megoldást nem mutató kelet-közép-európai válsága a volt Jugoszlávia tagköztársaságaiban dúló harcok. A Nyugat részéről a válságra adott választ elemzi a kötet egyik írása. A szerző meglátása szerint a jugoszláv ügyben a nyugati politika a kezdetektől fogva nem volt egységes, következésképpen nem volt hatékony. A jugoszláv válságra adott bizonytalan válasz egyben magában hordozza azt a biztonsági problémát is; amellyel a nyugati világ találta szemben magát a hidegháborút követően. A balkáni 2995. tavasz 135
