Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - EK-GAZDASÁG ÉS POLITIKA - Gazdag Ferenc: Külpolitikai integráció Nyugat-Európában (Az Európai Politikai együttműködésről)
trojka kapcsán el kell mondani, hogy először 1973-ban merült fel, majd 1977-től vált gyakorlattá, hogy a zökkenőmentes átmenetek biztosítása érdekében az elnöklő ország titkárságába egy-egy diplomatát delegál az előző, illetve az utána következő elnök-ország külügyminisztériuma. Ezt a megoldást nevezték el trojkának. Az EPC állandó titkárságát Brüsszel székhellyel viszont az Akta hívta életre, s az 1987 januárjától hét fővel működő csoport megalakulása — vezetője az olasz Giovanni Jannuzzi — egyúttal azt is jelentette, hogy a munkacsoportok zömének ülései ekkortól az EK székhelyén zajlanak. A fenti szinteken zajló EPC-tevékenység módszertani és eljárási jellemzésére négy jelző használható: a konszenzuselv, a pragmatizmus, a kölcsönös bizalom, végül a kormányközi jelleg. Mivel a külpolitikai együttműködésnek az Akta 1986-os elfogadásáig nem volt nemzetközi megállapodásra támaszkodó jogi alapja, így érthető, hogy a tárgyalások során, valamint a döntéshozatalban csak a konszenzus elvet lehetett érvényesíteni. Innen fakad az EPC törékenysége, de egyúttal rendkívüli rugalmassága is. A kölcsönös és gyorsan továbbított információk tömegére épül a tagállamok értékeléseinek azonossága (vagy párhuzamossága), s ugyancsak erről az alapról kell kiindulnia a „cselekvési egységnek” is. A fentiekből közvetlenül következik a pragmatizmus módszertani elve. A gazdasági integráció bürokratikus processzusának nehézkességéből, valamint az elmúlt három évtized kudarcaiból okulva, az EPC résztvevői a hangsúlyt nem az alapelvek tisztázására — például a föderalizmus—kon- íöderalizmus vita megoldására —, hanem a nemzetközi életben felmerült problémákra való minél gyorsabb reagálásra helyezték. Ebből magyarázható, hogy az EPC fejlődésének egyes fázisait nem az intézményi növekedés parkinsoni logikája, hanem a nemzetközi eseményekre történő válaszadás-kényszer — például Ciprus: 1974, Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet: 1975-ig, arab—izrael-háború: 1976, Afganisztán: 1980 — vitte előre. A pragmatizmus tette lehetővé a nyelvi problémák megoldását is. Az EPC keretében az Európa Tanács üléseinek kivételével a több nyelvet beszélő diplomaták közvetlenül tárgyalnak egymással, a dokumentumokat pedig minden esetben franciául és angolul fogalmazzák. Az EPC tevékenységéből eddig szinte teljesen ki tudták rekeszteni a nyilvánosságot. Ha van nyilatkozat, úgy azt a soros elnök teszi meg, de sehol nem találunk még csak utalást sem az eltérő álláspontokra. Minden nyilvánosságra kerülő információ csak a megegyezés pontjaira vonatkozik, s ezt az elvet mindeddig szigorúan betartották. A széles értelemben vett nyugat-európai integrációs mechanizmuson belül mindössze egy testület van, amely hevesen ellenzi ezt a gyakorlatot: az Európai Parlament. Végül, de nem utolsósorban említést kell tenni a kormányközi jelleg98
