Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - Jordán Gyula: A kínai hadsereg és a reformfolyamat
nem azok társadalmi rendszere és ideológiája határozza meg. A regionális konfliktusok esetében állásfoglalása kialakításánál és a felelősség megállapításánál elveti az osztályalapú megközelítést, ehelyett a nemzeti szuverenitás sérthetetlenségét, a belügyekbe való be nem avatkozást, a nemzetközi feszültség enyhítését, a világbéke fenntartását tekinti döntő megítélési szempontnak. Elítéli a fegyverkezési versenyt, amelyért mindkét szuperhatalmat felelőssé teszi (egyedül nem lehet versenyezni), és ellenzi kiterjesztését a világűrre;1 teljes erejével támogatja a leszerelést. Kína a harmadik világhoz tartozó fejlődő szocialista országként ellenzi az imperializmust, a kolonializmust és a rasszizmust.2 A jelzett külpolitikai alapelvek tükrözik azt a felfogást, hogy az országnak modernizációs feladatai végrehajtásához hosszú, békés időszakra, viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott nemzetközi környezetre van szüksége. Tudatában van ugyanakkor annak, hogy biztonságát, függetlenségét és zavartalan gazdasági építését nem biztosíthatja modem nemzetvédelem és erős hadsereg nélkül. Ezért szüksége van a hagyományos fegyverzet modernizálására, emellett azonban bizonyos mennyiségű nukleáris fegyver birtoklására is törekszik. Az ország vezetői mindig nagy nyomatúkkal hangsúlyozzák, hogy Kína sohasem fog elsőként nukleáris fegyvert alkalmazni, sem olyan ország ellen bevetni, amely ilyennel nem rendelkezik. A hadsereg modernizálásának egyik központi kérdése — és egyúttal a viták egyik forrása — a „népi háború” doktrínájának megítélése, amely a kínai Népi Felszabadító Hadsereget (NFH) lényegében egész története során vezette.3 Ez végső soron azon a meggyőződésen alapult, hogy egy háború kimenetelét elsősorban az emberi tényező határozza meg, amely egy elhúzódó gerillaháború során, ideiglenes területi veszteségek árán fokozatosan fölénybe kerül, akár egy korszerűbben felszerelt ellenséggel szemben is. Ezen stratégia középpontjában egy politikailag és ideológiailag erősen motivált hadsereg áll, amelyet egy hasonlóképpen politikailag mobilizált lakosság támogat. Ma már azonban világos, hogy egy korszerűen felszerelt hadsereggel szemben ez a stratégia nem lehet eredményes, és a területek feladása is nehezen elviselhető veszteségeket okozna. A totális háborút ma kevésbé valószínűnek ítélik, ezért Kína biztonsági érdekeit növekvő mértékben regionális szempontúnak tartják. Ebből következően a fejlettebb part menti területek, a tengeri útvonalak és a vitatott szigetek védelmére összpontosítanak. Továbbá támogatják a szövetséges államokat a hegemonista törekvésekkel szemben, amelyekhez inkább korlátozott időtartamú helyi konfliktusok kapcsolódhatnak, amelyekben elsősorban jól képzett mobil erőkre van szükség. A katonai stratégia ilyen változásával a haditengerészet és a légierő kap egyre na71
