Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)

1990 / 2. szám - Fülöp Mihály: Románia politikája 1944 augusztusától 1989 decemberéig

ren megőrizte a „vezető” szerepét, a „szocialista” rendszer „alapjait” nem érték támadások. A csehszlovák akciót azonban visszautasították — s ezzel az RKP vezetése, N. Ceausescu főtitkár maga mögé tudta sorakoztatni a román tömegeket. A szomszédok elleni „status quo”-i védő nacionalizmus jelentette azt a támaszt, amely lehetővé tette, hogy a szuverenitás és az állam biztonságának védelme jelszavával elinduljon a hatalom egy személy kezében összpontosításának folyamata.

1988—1972 között új, területvédő, népi háborút hirdető katonai doktrínát, valamint állambiztonsági rendeletet fogadtak el. A Honvédelmi Tanács a Nagy Népi Gyűlésnek és az RKP KB-nek egyaránt felelősséggel tartozott. Élén a párt főtitkára állt, végrehajtó testületé egy miniszterekből álló bizottság volt, amelyben vitathatatlanul érvényesült a „párt vezető szerepe”.

Az „őrségváltás” másodki szakasza ideológiai és szervezeti újítások sorozatával kezdődött. N. Ceausescu — kínai példára — bevezette a káderrotációt, amely 1972—1989 között elérte azt a hatást, hogy a párt- és állami felső- és középtervezést teljes bizonytalanságban tartotta, mivel a felmentés időpontját — és okát — előre nem közölték az érintettel.

1967—1972 között a gazdaságpolitikában két tendencia ütközött egymással. N. Ceausescu az önerőre támaszkodó, a gazdasági növekedést maximalizáló és központosító törekvéseket képviselte a gazdasági és politikai „függetlenség” elérése érdekében, míg I. G. Maurer, M. Berghianu és mások mérsékeltebb, kiegyensúlyozottabb növekedési ütemmel, a gazdasági mechanizmus „tökéletesítésével”, a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódással, decentralizálással képzelték el a fejlődést. Az 1971. júliusi KB-ülésen, majd az RKP III. országos konferenciáján (1972. július 19—21.) az utóbbiak vereséget szenvedtek. A „fejlődő szocialista ország” koncepció meghirdetésével, Maurer gazdaságpolitikájának közvetett bírálatával, a káderrotáció elvének hivatalos elfogadtatásával (1972. április), a kulturális életben bekövetkező változásokkal (1971. novemberi KB-ülés), személyi cserékkel (M. Manescu, D. Popescu, C. Burtica előtérbe kerülésével, V. Patilinet, az adminisztratív ügyekért felelős KB-titkár leváltásával) az áttörés megtörtént. 1973 júniusában Elena Ceausescu bekerült a KB Végrehajtó Bizottságba, ami olyan politikai karriert indított el, amely néhány év alatt a párt- és államszervezet második legfontosabb pozíciójába emelte őt.

Az 1971. júniusi KB-ülés és az RKP 1974. novemberi XI. kongresszusa között N. Ceausescu kezében egyre nagyobb hatalom összpontosult. A külső veszélyeztetettség belső propagandában való hangoztatása, a Románia ellen irányuló, a csehszlovákiaihoz hasonló akcióktól való félelem elfogadtatta a párttagság nagy részével a politikai rendszer középpontjában

114