Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 2. szám - Kollár Nóra: Peresztrojka és politikai reformok. Változások a szovjet poitikai rendszerben
Kongresszusának, a legfelsőbb államhatalmi szervnek a létrehozása, amely az első rést ütötte az öröklött, mozdulatlan hatalmi struktúrán. Az új államhatalmi szerv első ülésszakán szorgalmazta Gorbacsov az erős elnöki rendszer bevezetését, amelyet 1990. márciusában a kongresszus és a megváltoztatott Legfelsőbb Tanács támogatásával meg is valósított. Mindez egy átfogó politikai reformprogram része, amelynek leglényegesebb eleme a pártreform, amely nem kivitelezhető fenti változtatások nélkül. Az SZKP 1990 februári plénumán meghirdetett reformokat sokan (például Z. Brzezinski) a leninizmussal való szakítás kezdeteként értékelik23, s a Martov-féle mensevik álláspont előnyben részesítését látják benne a lenini elképzelésekkel szemben. V. Medvegyev — mint a szovjet legfelső vezetés ideológia kérdésekben illetékes felelőse — óvatosabban fogalmaz. Az SZKP — mondotta a Brit Királyi Külügyi Intézetben tartott előadásában — Lenin alapelveihez iparkodik visszatérni, a leninizmust azonban nem tekinti az „egyetlen használható filozófiának”.26 A politikai reform kulcskérdése a demokratizálás, a tényleges szovjet helyzet azonban nem annyira a demokrácia felé történő áttörés, mint inkább a demokratizálási káosz-időszak jeleit mutatja. Mivel a Szovjetunióban a gazdasági válság és a nemzeti problematika egyre éleződik, félő, hogy az események alakulása nem egy működő demokrácia képét vetíti előre, inkább egy elhúzódó belső válságot valószínűsít, amelyben alapvetően két alternatíva lehetséges: továbblépés a demokrácia felé, vagy a politikai erőszak, ami egyértelmű a társadalmi stagnálással. A szovjet helyzet bonyolultságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a két alternatíva egyike sem tűnik megvalósíthatónak tiszta formában. A gorbacsovi elképzelés lényege éppen az, hogy a további és a korábbinál radikálisabb reformok meghirdetésével és az elnöki rendszer kialakításával középutas megoldást próbál találni a két alternatíva között. Helyzetét nehezíti, hogy az SZKP-n kívül még nincsenek a hatalomba integrálódott más pártok, az SZKP-n belüli frakciók azonban léteznek. A rendszer gyakorlati átalakításának útjában álló legnagyobb potenciális veszély annak lehetősége, hogy ezen frakciók (a centrista Gorbacsov-féle frakció, a radikális ellenzéki Demokratikus Platform és a konzervatívok) élve a februári plénum adta lehetőségekkel, pártokká alakulnak, s a megkezdett hatalmi harc kiéleződik közöttük. A peresztrojkára nézve a legveszélyesebb és a korábbi rendszer fennmaradását némi módosításokkal valószínűsítő szervezet egy központosításpárti, nagyorosz soviniszta és Nyugat-ellenes alakulat létrejötte, amely a nagyorosz nacionalizmust a neosztáliniz- mussal ötvözi. A Gorbacsov-frakció további fejlődése a szociáldemokrati- zálódás, a radikálisé pedig egy kereszténydemokrata-liberális, Nyugatbarát párt létrejöttének irányába mutat. 51
