Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)

1990 / 2. szám - Nagy Miklós - Póti László: Demokrácia és reform Európa keleti felében

píteni szándékozó programja mégis váratlanul bukott el 1980 nyarán. A KOR-ba tömörülő lengyel ellenzék evolúciós-legális utat követett, s figyelembe vette a Szovjetuniótól való függést. A német veszélytől félő lengyel ellenzék nem a függetlenség, a semlegesség elérését, az államhatalomba kerülést tekintette célnak, a kommunista párt vezetőszerepét — külső okok miatt — megingathatatlannak vélte, nem bízott a belső „erjedésben” sem. Társadalmi oldalról kívánt megegyezést kényszeríteni a politikai vezetésre, és a Szolidaritás 1980—1981-ben az „új evolúcionizmus” szellemében nem tört hatalmi kizárólagosságra. A rendkívüli állapot 1981. december 13-i bevezetése a társadalmi tömegmozgalomként szerveződő Szolidaritást politikai ellenzékké változtatta. Az összecsapás megelőzésére irányuló kísérletek szubjektív tényezőkön buktak meg. A Szolidaritás — időleges — bukása Kelet-Európábán azt a meggyőződést erősítette fel, hogy bármilyen az ellenzék stratégiája, akár a kommunista párton belül lép fel, (Dubcek) vagy külső, társadalmi nyomást gyakorol (Szolidaritás) a többpártrendszer (Budapest 1956), a szabad sajtó (Prága 1968), vagy a szabad szakszervezetek (Varsó 1980) léte nem egyeztethető össze e rendszerek természetével, a Szovjetunió — biztonsági övezetében — nem fogadja el a „szocialista” rendszerek komoly átalakulását.

L. I. Brezsnyev 1982. november 10-i halála nem korszakzáró, hiszen a Szovjetunióban minden lényeges az előző időszakban történt, a reform és megújulás elvetésével pedig elmaradt a szovjet rendszer természetével való szembenézés, a sztálini örökség okozta problémák csak tovább halmozódtak. A kelet-európai rendszerek a sztálini időszakban jöttek létre, s 1947 ősze után nemzeti történelmük folyamatossága megszakadt: az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás ezt az állapotot konzerválta. Az 1964-ben hatalomra jutott, a sztálini tisztogatások következtében politikai karrierjét 1938-ban kezdő vezető garnitúra az 1980-as években, több évtizedes kormányzás után távozott az élők sorából. A hatalmi váltás a Szovjetunióban tehát nem a népakarat megnyilvánulásának eredményeként, választások útján, hanem egyszerűen a régi vezetés kiöregedése miatt következett be. Az őrségváltás Jurij Andropov (1982. november 10. — 1984. február) és Konsztantyin Csernyenko (1984. február — 1985. március) főtitkár távozása után Mihail Gorbacsov személyében egy fiatalabb nemzedéket hozott felszínre, amely az „örökség” kezelését kezdetben a rendszer keretei között, a gazdasági növekedés „gyorsításával” és nem reformpolitikával képzelte el. A felhalmozódott problémák azonban előbb a szovjet—amerikai viszonyban, a kelet—nyugati stratégiai tárgyalásokon, majd a belpolitikában és a Szovjetunió kelet-európai politikájában is a korábbi politika gyökeres felülvizsgálatát eredményezték.

14