Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1990 (17. évfolyam)
1990 / 1. szám - EK-GAZDASÁG ÉS POLITIKA - Gazdag Ferenc: Külpolitikai integráció Nyugat-Európában (Az Európai Politikai együttműködésről)
kálisabb, és főként új típusú válaszlépések megfogalmazását kényszerítette ki. Paradox módon az 1986-os évi kibővülés ugyancsak az integráció minőségi — vertikális — továbbépítése melletti tendenciákat támasztotta alá. A környezeti változások egyúttal erőteljesen befolyásolták a választási lehetőségek irányát is és jellegét is. Mind nemzetgazdasági, mind közösségi szinten nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos, keynesi keresletorientált gazdaságpolitika nem képes segíteni a térség alapvető gazdasági problémáin (munkanélküliség), másfelől pedig egyetlen nemzeti vezetés sem vonhatta ki magát a hetvenes évek vége óta folytatott amerikai és angol kínálatösztönző (monetarista) kísérletek kedvező tapasztalatainak hatása alól. Nem lehetett nem figyelembe venni azt a tényt sem, hogy a világgazdasági fejlődés 80-as években kibontakozó technológia- és tudásintenzív szakaszában a műszaki fejlődésnek legjobban a deregulált piacok kedveznek. Ezen tényezők hatására egész Nyugat-Európában előtérbe kerültek — természetesen országonként eléggé eltérő mértékben — a kínálatorientált gazdaságpolitikai elképzelések, amelyek nagy hatást gyakoroltak az integrációs megújulásra is. A nyugat-európai integrációt, s különösen a külpolitikai együttműködést hasonlóan traumatikus hatások érték. A szovjet—amerikai kapcsolatok gyors romlása a 70-es évek végétől, a folytatódó fegyverkezési verseny negatív hatásai, a SALT-II ratifikálásának elmaradása, az SS-20-as rakéták telepítése, a NATO 1979-es decemberi kettős határozata egészében az enyhülési időszak végét, s Európa egésze számára pedig a hideg- háborús időszakot idéző újratömbösödés lehetőségét idézte fel. A szovjet—amerikai elhidegülés folyamatában az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymást gerjesztő lépései nemcsak a Nyugat-Európa szerte addig nagyjában-egészében meglévő biztonságpolitikai konszenzust robbantották szét, hanem kétségessé tették az addig automatikusnak tekintett atlanti szolidaritás fennmaradását is az európai pillért illetően. Az európai együttműködésben az amerikai partnernél nagyságrendileg jobban érdekelt és a világpolitikában önálló hangot keresni szándékozó EPC fejlődése az integráció ügyével együtt holtpontra került. Nem tekinthető véletlennek, hogy az ekkoriban született kezdeményezések (Genscher—Colombo- terv: 1981 január—február, azután az Európa Tanács 1983. június 19-i ünnepélyes nyilatkozata) szinte teljesen visszhang nélkül maradtak. Az Egységes Európai Okmány és az EPC A mélypontról való elmozdulás — sok-sok vita után — 1984—85-ben következett be. Az Európa Tanács 1984 júniusában Fontainebleau-ban tar102
