Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Réti György: Az Olasz Szocialista Párt külpolitikájának fő irányai a Craxi-kormány alatt és után (1983-1988)
sának egyik témája lesz ez a kérdés, különös tekintettel az 1989 nyarán esedékes európa parlamenti választásokra. A Crapi-kormány bélés külpolitikai sikerei valószínűsíthetik, hogy a jövő évi választásokon az OSZP lényegesen jobban fog szerepelni, mint 1984-ben. A Craxi-kormány elkötelezett europeizmusának is tulajdonítható, hogy a Goria- és a De Mita-kormány programjában is jelentős szerepet kapott Olaszország megfelelő felkészülése az 1992-es egységesülésre. Az OSZP és a mediterrán térség Craxi három és fél éves kormányfői tevékenysége során kétségtelenül a mediterrán térség okozta a legtöbb gondot. Belpolitikai szempontból azért, mert többször is szembeállította egymással a kormánykoalícióban részt vevő pártokat, a külpolitikában komoly súrlódásokhoz vezetett az Egyesült Államokkal, a biztonságpolitika terén pedig azért, mert világossá vált, hogy Itália védelme nem megoldott a mediterrán térség felől. A neves olasz katonapolitikai szakértő, M. Cremasco szerint Olaszország a mediterrán térség helyzetében az elmúlt egy-két évtizedben bekövetkezett változásokra csak „bőnös késéssel” válaszolt.13 Ezt annak tulajdonítja, hogy Olaszországnak „a NATO-hoz való csatlakozása óta nincs határozott, politikai szinten irányított katonapolitikája”. Pedig Olaszországot a Földközi-tengerben elfoglalt központi fekvése és korszerű katonai infrastruktúrája predesztinálja arra, hogy kulcsszerepet játsszon a térségben.14 A mediterrán térség megkésett újrafelfedezése Lelio Lagorio szocialista párti honvédelmi miniszter nevéhez fűződik, aki egy 1980-ban elhangzott parlamenti beszédében rámutatott a földközi-tengeri olajszállítási útvonalak megvédésének szükségességére. Két évvel későbbi megnyilatkozásában azzal is indokolta a saját olasz földközi-tengeri politika kialakításának szükségességét, hogy az Atlanti Szövetség „már nem nyújt teljes garanciát országunk megvédéséhez.”15 A 80-as évek elején megnövekedett Itália földközi-tengedi aktivitása. Ezt példázta részvétele a nemzetközi békefenntartó erőkben előbb a Sinai- félszigeten, majd Libanonban, valamint a Szuezi-csatoma aknamentesítésében. Az olasz szocialisták közel-keleti politikájában jelentős eltolódást okozott a Libanon elleni 1982. évi izraeli agresszió. Addig ugyanis az OSZP. bár az „egyenlő távolságtartás” elvét vallotta, rokonszenve többnyire mégis Izrael oldalán volt. Az izraeli agresszió következtében ez módosult: a szocialisták állásfoglalásaiban nagyobb hangsúlyt kapott a palesztin nép jogainak és érdekeinek védelme. Egyidejűleg szocialista párti politikusok 94
