Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Réti György: Az Olasz Szocialista Párt külpolitikájának fő irányai a Craxi-kormány alatt és után (1983-1988)
A felhőtlennek tűnő olasz—amerikai kapcsolatokban komoly feszültséget okozott a Sigonella-ügy4, s jelentős eltolódást okozott nemcsak a Craxi-kormány külpolitikájában, hanem az egész olasz politikai gondolkodásban. Az ügy nóvumai a következőkben foglalhatók össze: a második világháború után ez volt az első eset, hogy kifejezetten külpolitikai okból robbanjon ki kormányválság. Az Egyesült Államokkal való politikai és csaknem fegyveres konfliktus a korábbinál is élesebben vetette fel az olasz nemzeti szuverenitás kérdését és annak korlátáit. Rávilágított azokra a bonyolult összefüggésekre és ellentmondásokra is, amelyek Itáliának a nyugati szövetségi rendszeren belüli stratégiai érdekei, valamint a mediterrán térségbeli gazdasági és kulturális érdekei között fennállnak. Az incidens arra késztette a Craxi-kormányt, hogy a korábbinál határozottabban lépjen fel a nemzetközi terrorizmussal szemben, és e téren is fokozza az együttműködést szövetségeseivel. A Sigonella-ügy, majd az azt követő líbiai válság az olasz külpolitikai elméletet és gyakorlatot fokozottan a kelet—nyugati tengellyel szemben korábban elhanyagolt Észak—Dél problematikája felé fordította.5 Craxi határozott fellépése az Egyesült Államok és az olasz USA-barát elemek nyomásával szemben nagy népszerűséget biztosított a kormányfő és pártja számára. „A kormányválság, amely az Egyesült Államok és az Olasz Köztársasági Párt nyomására robbant ki. . . Itáliában a nemzeti büszkeség érzését váltotta ki, új erőt öntve Craxiba.”6 Giorgio Napolitano olasz kommunista vezető szerint a Sigonella-ügy kapcsán „részleges, de fontos egyetértés jött létre a baloldali és demokratikus erők között”, ami arra mutat, hogy „az OKP és a szocialista kormányfő vezette kormány között konstruktív dialógus kezdődhet”.7 Egyetértünk a neves olasz szocialista publicista, Francesco Gozzano megállapításával is, miszerint ez a válság „egy új elemet vitt az olasz külpolitikába: hogyan lehet összeegyeztetni a nemzeti érdekek védelmét a szövetségi hűséggel”.8 Olaszország és az Egyesült Államok említett konfliktusa azonban nem kérdőjelezte meg az olasz—amerikai kapcsolatok szilárdságát, de felvetette azt a kérdést, hogy az amerikai csapatok és a VI. flotta meddig mehetnek el az olasz felségterületen lévő bázisaik felhasználásában. Az OSZP 1987 áprilisi kongresszusán elmondott beszédében Michele Achilli, a párt balszárnyának egyik vezetője szorgalmazta a NATO-tagság új modelljének kidolgozását Itália számára, amelynek lényege: „Felül kell vizsgálni a NATO-szerződés egyes pontjait, hogy ismét létrehozzuk teljes ellenőrzési fennhatóságunkat nemzeti területünk fölött. Ezt nem mindig védelmi cé91
