Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Zala Tamás: Új orientációk a magyar külpolitikában
eddigi orientáció feladása, kivált egyik napról a másikra, egyoldalú elhatározással és lépéssel nem tartozik a lehetőségek közé. De az igen, hogy ezt az orientációt fokozatosan gyengítsük, ne pedig erősítsük. S miközben óvatosan távolodni próbálunk mindattól, amihez évtizedekig szorosan kötődtünk, egyre inkább felzárkózhatunk, egyre szorosabban kötődünk oda, ahonnét évtizedekig távol voltunk, mert távol maradni kényszerültünk, illetőleg kényszeríttettünk. Az egyirányú orientációt kétirányúval kellene felváltani, de a hangsúlyt az évtizedekig elhanyagolt új, másik orientációra kell helyezni. A rendszerváltás programjában a Szabad Demokraták Szövetsége kimondja: „a magyar külpolitika fő feladatának azt tartjuk, hogy az országot minél közelebb vigye a fejlett nyugati országokhoz". A Varsói Szerződésnek - miként az a programban olvasható - „nem a magyar nép akaratából, hanem kényszerítő külső körülmények következtében" lett tagja hazánk. Éppen ezért célunk kiválni belőle. S a magyar külpolitikának elsőrendű kötelessége, a világpolitika kedvező változásaihoz igazodva, a kiválás feltételeit megteremteni és lépésről lépésre kivezetni hazánkat a képletes „babiloni fogságából" és elkalaluzolni „az ígéret földjére". Midőn kristálytisztán rajzolódik ki a cél előttünk, kérdések tolulnak föl és dilemmák nyugtalanítanak. Vajon az egységesülő Európa távoltart-e avagy közel enged magához, jóindulatú közönyén túlmenően számíthatunk-e arra, hogy ha kopogtatunk ajtaján nem holmi alamizsnáért, hanem bebocsátásért, befogad-e minket? Járható út- e a fokozatos közeledés a külső hetekhez, és a szabadkereskedelmi övezet, az Európai Parlament és más páneurópai institúciók révén a falakon belülre tudunk-e kerülni? Nehéz megítélni, van-e bárminemű gyakorlati haszna annak, hogy az úgynevezett el nem kötelezett országok elképesztően heterogén táborához törleszkedünk. Az esetleges előnyöket sokszorosan lerontják azok a hátrányok, amelyek abból adódnak, hogy ebben a tömbben a zöm inkább segítséget igényel, semmint nyújtani képes. Nem is szólva arról, hogy e körben túlteng az a fajta teatrális és bombasztikus, úgymond, antiimperializmus, amely retorikusán és anyagilag egyaránt például az UNESCO-t oly kilátástalan csődbe vitte. Semmi biztosíték, hogy mi magunk is ne kompromittálódnánk, ha közösséget vállalunk politikusoknak álcázott felelőtlen kalandorokkal, közveszélyes politikai világszédelgőkkkel. Dilemmáink közé tartozik, hogy nem lenne-e célravezető elsősorban Japán és az ázsiai tigrisek felé orientálódni, kiváltképpen annak láttán, hogy részükről legalább akkora az együttműködési készség irányunkban, mint az egységesülő Nyugat-Európá- nál, ha nem még nagyobb. S amikor ezt az eshetőséget latolgatjuk, azt a bizonytalan- sági tényezőt is számításba kellene venni, hogyan hat vissza ránk és a kapcsolatokra, ha az ismét küszöbön álló ciklikus balratolódás tör utat magának az európai politikában. Mindenesetre, akár inkább orientációs alternatívának tűnik Japán és az orientális feltörekvő nemzetek bővülő köre, akár az Európához való általános felzárkózásunk speciális üzleti kiegészítőjének tűnik, az új magyar kül- és külgazdasági politikának mindenképpen számításba kell vennie ezt a hatalmi sűrűsödést - s külön-külön vezető hatalmát és a többieket -, mert sokkal több lehetőség rejlik bennük és náluk a mi számunkra, mint amennyit eleddig igénybe vettünk. Teljes a kiszámíthatatlanság atekintetben, hogy a legszűkebb szomszédságunkban milyen irányt vesz a belpolitikai fejlődés és ez milyen külpolitikai vonalvezetést von 75
