Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Zala Tamás: Új orientációk a magyar külpolitikában
makörök, a leszerelési elképzelések egymás felé közelítése és a gyakorlati lépések alapján úgy tűnik, hogy körvonalazódik a nagyhatalmak viszonyának olyan transzformációja, amelyben biztonságpolitikai partneri viszony épülhet ki köztük. Ez több mindent implikál. Teoretikusan annak a tételnek az elvetése ez, hogy az államok békés egymás mellett élése az osztályharc sajátos formája. Annak az elvnek a feladását jelenti, hogy a szocialista internacionalizmus, az egymásért való felelősség jogcímül szolgálhat az ideológiai-politikai nyomásra, gazdasági szankcióknak az alkalmazására és végső esetben fegyveres beavatkozásra, amennyiben valamelyik ország a szovjet gyámság alól szabadulni próbál. Kidolgozható és kidolgozandó egyfajta világpolitikai illemkódex, amely tételesen rögzíti a jogokat és kötelességeket. Katonapolitikai téren elengedhetetlen feltétel a stratégiai doktrina védelmi jellegűvé alakítása, a hadipoten- ciálbeli túlsúly és fölény megszerzéséről való lemondás és a „méltányosan elégséges" katonai erővel való megelégedés. Ez az útja a konfrontációs koegz.isztenciáról a kooperációs kocgzisztcnciára való áttérésnek. Az ötvenes évek derekáig a Nyugat olyan stratégiai doktrina alapján politizált, amely abból indult ki, hogy a szovjet befolyás megfelelő erők mozgósításával visszaszorítható. Most viszont mintha változna az alapállás, s nem a kívülről kikényszerített visszaszorítástól, hanem a belső kényszerű önkorlátozó visszavonulástól vélik várhatónak a kedvező fordulatot. Ennek persze vannak feltételei, amelyekben Moszkvának és Washingtonnak, de ezen kívül minden érdekelt és érintett félnek egyetértésre kell jutnia és egyetértésben kell cselekednie. Röviden ezek a következők:- Közös érdek, hogy a közép-kelet-curópai fejlődés ne vezessen robbanáshoz, békés keretek között valósuljon meg. Különbséget kell azonban tenni a stabilitás két válfaja között. Mert nem minden stabilitás, ami annak látszik, és megfordítva a tételt, nem minden destabilizáltság, ami annak látszik. A tcspedtség mozdulatlansága, a kedvetlenség és közöny nyugalma, a megfélemlítcttség némasága csak látszólag stabilitás, valójában olyan helyzet, amelyben bármely pillanatban vulkánszerűen törhet a felszínre az elégedetlenség, az elfojtott indulat és a népharag. Ez a fajta stabilitás az instabilitásnak a lehető legrosszabb és legveszedelmesebb változata, mert olyan robbanást, a szélsőségességnek olyan elementáris kitörését idézheti elő, amely egyszerűen kezelhetetlen és romboló hatása fizikailag és morálisan felmérhetetlen. Minél határozottabb és minél gyorsabb a sztálini struktúra szétszerelése, minél egyértelműbben halad valamely társadalom a pártállamiság megszüntetése, a jogállamiság és a demokrácia meggyökereztetése felé, annál legitimebb, annál stabilabb a rendszer, még ha a gyors, heves tömegakciók, a spontán szerveződések és mozgolódások a külső szemlélőben inkább az anarchia, semmint a rend képzetét keltik is. Ez a magyarázata annak az egyébként nehezen megfejthető ellentmondásnak, hogy midőn a magyar fejlemények kapcsán nyugati részről a rend megőrzésének fontosságára hívják fel folytonosan a figyelmet, ugyanakkor a teljes é^ mélyreható átalakulásra bíztatnak, nem pedig a kibontakozó pozitív folyamatok lefékezésére vagy visszafogására. Abban igazat lehet adni Pozsgay Imrének, hogy egy legitimációs válságba sodródott rendszernél nincs instabilabb. Ehhez csak annyi kiegészítés kívánkozik, hogy viszont a kommunista egyeduralomnál, a szocialista rendszernél illegitimebb uralmi forma is nehezen képzelhető el a mai civilizált világban. 71
