Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Ravasz Károly: Lehetséges-e a független külpolitika?
bilissé tételéhez. Mindezért a magyar gazdasági diplomácia csak nagyon keveset ígérhet cserébe. Nem követelhet, csak kérhet. A jóindulatra kell apellálnia olyan kérdésekben, amelyek a partnernek alig jelentenek valamit, de Magyarországnak nagyon sokat. Bár a nemzeti öntudatot és méltósággal viselkedést fontosnak tartom, úgy vélem, hogy nem célszerű minden kérdésben viszonosságra törekedni. Ha mindkét fél korlátokat állít egymással szemben, ez gyakran amolyan „lássuk Uramisten, mire megyünk ketten" magatartás. Úgy vélem, hogy ezekkel csak kölcsönösen ártunk egymásnak, de nagyobb sebezhetőségünk okán elsősorban magunknak. Mutassunk példát, hogy mi nem állítjuk meg az utasokat és az árukat a határon. A határok kérdése a magyar külpolitika legfájóbb pontja, mert itt összeütközni látszik érzelem és értelem. Nem tudjuk igazságosnak elismerni a trianoni és a párizsi békeszerződésekben megvont határokat. Mégis el kell fogadnunk azokat véglegesnek, amilyen végleges valami a történelemben lehet. Nem tűnik viszont célszerűnek, hogy a magyar külpolitika állandóan hangsúlyozza egy olyan határ megváltoztathatatlansá- gát, amelyet a másik fél nem kezel „európai" határként. Európai, és a helsinki záróokmány értelmében véglegesnek elismert az a határ, amely megaláztatások és az emberi jogokat sértő korlátozások nélkül átléphető. Arról a határról, amely ennek az ellenkezője, ne hirdesse a magyar külpolitika úton-útfélen, hogy megváltoztathatatlan. Majd akkor ismerje el annak, ha „európai" határ lesz. De vajon megoldja-e ez a nemzetiségi kérdést, és mi legyen addig is amíg a határok spiritualizálódása bekövetkezik? A két háború közti időszakban a kisebbségvédelem a nemzetközi jog intézményesített része volt, még ha távolról sem funkcionált tökéletesen. A második világháború után, közvetlenül a békerendezések során, a kisebbségvédelemre irányuló kísérletek kudarcra voltak ítélve. Túl élesen élt a győztesek emlékezetében, hogy a hitleri Németország a német kisebbséget európaszerte trójai falóként, sőt az agressziók ürügyeként használta, és hallani sem akartak kisebbségekről. A kisebbségek kérdését milliók áttelepítésével „oldották meg". A magyarság vonatkozásában ez csak részben sikerült, és több millió magyar megmaradhatott ősi lakhelyén, amelyet Trianonban ugrott át a határ. De maradtak más jelentős kisebbségek is Európában. Ötven évvel a második világháború után itt volna az ideje, hogy jogos érdekeik és identitásuk megvédése újra a nemzetközi jog intézményes részévé váljék. A magyar külpolitika sürgető feladata, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak az emberi jogok katalógusába való felvételét, kodifikálását minden lehetséges fórumon kezdeményezze. A határkérdésnek egyébként nincs számunkra más elfogadható megoldása, mint a határok jelentőségének megszűnése, spiritualizálódásuk. A magyar külpolitika legfőbb távlati célja az kell, hogy legyen, hogy szomszédainkkal együtt legyünk lakói a közös európai háznak, ahol az országhatároknak nincs nagyobb jelentőségük, mint a megyehatároknak. Abban a kérdésben, hogy Közép-Kelet-Európában célszerű-e valamilyen államszövetséget - a közös európai házon belül vagy annak meg nem valósulása esetén - létrehozni, és ha igen, kiknek a részvételével, ma nem lehet a politikai racionalitás talaján állást foglalni. Ha a jövőben ilyen javaslatok komoly formában felvetődnek, és azokat az akkor a térségben meghatározó befolyást gyakorló hatalmak elfogadják, 42
