Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 5. szám - Karcsay Sándor: A kereszténydemokrata külpolitika koncepciója
meccs ahhoz, hogy felszínre törjenek. Sajnos, a politikai demagógiában és hordószónoklatokban is találkozhatunk bőven ilyesmivel. Ha változást akarunk elérni, először magunknak kell változni. Félre kell tenni az „extra Hungáriám non est vita" szemlélet csökevénycit, fel kell hagyni a búsmagyarkodással is. A világ egységes, együtt utazunk ezen a Földnek nevezett és ismeretlen messzeségekbe száguldó űrhajón, együtt boldogulunk, vagy együtt veszünk el egy holocaustban. Ennek le kell végre vonni a konzekvenciáit, úgyis mint magyaroknak és úgyis mint keresztényeknek. Tennünk kell azt, amit mi itt, ahová sorsunk állított, tehetünk szomszédainkkal együtt a boldogulásért. Elsősorban jó példával kell szolgálnunk. Saját államunk, társadalmunk politikai és gazdasági reformjainak sikerességével, emberiességének, európaiságának, mindenekelőtt azonban erkölcsiségének példájával és nem puszta hangoskodással. Tudomásul kell vennünk, hogy se jobbak, se különbek nem vagyunk mint más népek gyermekei. Tudomásul kell vennünk, hogy a múlt (néha kissé hamisan rajzolt) dicsőségéből nem lehet megélni. Tudomásul kell vénünk, hogy a szomszéd népekkel való kapcsolatainkat még sok emocionális ballaszt terheli, sok még az egykori Osztrák-Magyar Monarchia idejéből visszamaradt nemzetiségi trauma. A mi lelkünket is égeti még, az idő múlása ellenére is, a trianoni sokk, e sokknak 1945. évi megismétlődése. De túl kell ezen jutnunk, félre kell tenni a kölcsönös sérelmeket és vádaskodásokat, ha Közép-Európa népei nem akarnak teljesen perifériára jutni. Félre kell tenni a nemzetekről, nemzeti szuverenitásokról alkotott XIX. századi eszmemaradékokat is. Míg az első világháború kimenetele, ha nem is a Nagy Károly féle Európa-koncepci- ót, mint ahogy szeretik mondani, hanem inkább a Szent Szövetség által megalapozott metternichi birodalomeszmét, a XIX. század (az iskolában ezt a kort az imperializmus korának tanultuk) európai polgári államrendjét rombolta szét véglegesen, addig a második világháború az állami szuverenitás múlt századi fogalmát kezdte ki visszavonhatatlanul. Hogy is lehet szuverenitásról beszélni akkor, amikor a két szuperhatalomra, azok ténykedéseire, találkozóira nemcsak a hozzánk hasonló kis államok, hanem a nagyok is úgy bámulnak (néha aggodalmasan, néha egy kicsit sértődötten), mint a megbűvölt egerek a pápaszemes kígyóra. De relativizálta a szuverenitást a világot átfogó és halárzárakkal már el nem szigetelhető tömegtájékoztatás, a különböző célok szolgálatába állított űrhajózás, a tudományos-technikai forradalom sokféle pozitív és negatív kihatása (Csernobil és társai!), az emberi életkörnyezet fokozódó elpusztítása is. Be kell tehát rendezkednünk arra, hogy eszmevilágunkban, gondolkodásunkban is eltemessük végleg a XIX. századot és készítsük fel magunkat, elsősorban a fiatalabb generációkat a XXI. századra, amely előreláthatóan államközösségekbe való tömörülést fog jelenteni, ilyen vagy olyan módon és struktúrával. Ez persze nem jelenti és jelentheti a nemzeti-népi identitás feladását, hiszen minden nép értékes színfolt az európai palettán. Nem jelenti a feltétlenül szükséges védelmi erő feladását sem, mindaddig, amíg egy új és általános biztonságot jelentő struktúra azt feleslegessé nem teszi, legalábbis a mai formájában. A történelem- és világlátás, a külpolitikai gondolkodásmód ilyen megváltoztatásának, az „ellenségképek" eltüntetésének folyamata intenzív oktató és nevelő munkát igényel, ami túllép az iskolák és tankönyvek körén. Ebben a keresztény politikai mozgalmaknak felelős és tudatos feladatokat kell vállalniuk. 26
