Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 1. szám - Aczél Endre: A "thatcherizmus" a harmadik szakaszban
Tagadhatatlan az is, hogy a részvények áruba bocsátásakor a kormány (illetve megbízottja) preferenciális elbánásban részesítette a szóban forgó vállalat alkalmazottait, némileg általánosítva: a kisembert, akinek eddig nem volt részvénye, s aki az ilyesmire alkalmasint nem is gondolt. E lépésnek a lélektani hatása fontosabb, mint az érdeme. A lakosság közvetlen és kézzelfogható tapasztalatot szerzett arról, hogy a „népi kapitalizmus” működőképes, akár abban a csalóka, félrevezető formájában is, hogy a tudatosan értékükön alul kínált részvények tulajdonosai harmadnap a tőzsdén áruba bocsáthatták — jelentős felárral — munkahelyi jogon megszerzett részvényeiket. Az állami tulajdon magánkézbe adása a maga sokféle gyakorlati haszna mellett Mrs. Thatchernek ahhoz a meggyőződéséhez szolgáltatott illusztrációt, hogy „az infláció az ördög, a kistulajdonos pedig maga a jóisten”. Csakhogy ezzel a kistulajdonossággal — az elemzők szemében legalábbis — baj van. Megsokszorozódott ugyan a magukat a kapitalizmussal azonosító — de legalábbis azonosítani tudó — kisrészvénytulajdo- nosok száma, de Thatcher Nagy-Britanniájában meredeken zuhant az a százalékarány, amely az egyéni részvénytulajdonosok számát fejezi ki az intézményi beruházókkal szemben. Másszóval: a részvények a legkülönfélébb intézmények kezében koncentrálódnak, miközben úgy tetszik, hogy a részvénytulajdon demokratikusan felaprózódik. Ugyancsak a költségvetés összefüggésében kell beszélni az adóról. Ellentétben Reagannel, Mrs. Thatcher nem radikálisan, de következetesen nyirbálta az adókat (amikor csak tehette), s 1988-ra elérte, hogy a hivatali pályafutásának kezdetén még kirívónak számító adókulcsok — a jövedelemnél 83, a beruházásoknál 98 százalék volt a felső határ — mostanra 60 illetve 40^százalékra csökkenjenek. Mit ér ez a gazdasági teljesítmény? , A válasz kétségen felül fellelhető a „thatcherizmus” egy évtizedének adataiban is, de ez a tények megengedhetetlen csupasszá tétele lenne. Igaz ugyanis, hogy 1983 óta Nagy-Britannia nemzeti jövedelme gyorsabban nőtt, mint a franciáké, de ezt megelőzően, legalább egy negyedszázadon át, Franciaország nemzeti jövedelme nőtt gyorsabban, mint a briteké. A hanyatlás éveiben a vezető nyugat-európai országok — ami a közvélemény előtt egyáltalán nem nyilvánvaló — oly mértékben megelőzték Nagy-Britanniát, hogy a The Economist adatai szerint például 16 évébe kerülne a briteknek, hogy utolérjék a franciákat és közel hat évtizedbe, hogy a nyugatnémeteket. Ennek feltétele lenne, hogy mindhárom érintett országban olyan tempóban nőjön az egy főre eső nemzeti jövedelem, ahogyan 1982 és 1988 között növekedett. Az ilyesmi pontosan nem prognosztizálható, ám a lényeg mégis az, hogy a jelenlegi — 35
