Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 2. szám - Szász Zoltán: A magyar-román közös múlt történetéből
Különbségek persze kialakultak, a román parasztság nagyobb része a középkorban elsősorban pásztorkodásból élt, abban volt kitűnő. Ezzel összefüggésben a románság többségében a magasabb hegyvidékeken lakott, míg a magyarok főként a síkvidéken és az alacsonyabb dombokon éltek. A 15. századtól aztán egyre több az egymás mellett elhelyezkedő magyar és román falu, sőt egyes falvakon belül is kimutatható itt-ott az együttélés. Az 1437. évi erdélyi parasztmozgalomban a magyarok mellett román jobbágyok is részt vettek. A Kárpátokon túl, a formailag a magyar király fennhatósága alatt álló - s némi magyar és német lakossággal is bíró - Havasalföldön a 13. század végétől voltak román függetlenülési törekvések, amelyek az önálló állam alapítása irányába mutatnak, mígnem 1330-ban Basarab vajdának Károly Róbert király felett aratott győzelmével megszületett az első román feudális állam. Basarab utódai ugyan meghódoltak a magyar királynak, ez azonban már csupán szimbolikus jelentőségű volt, inkább a szomszéd állammal való kooperáció érdekeit szolgálta. A kooperáció és a konfrontáció jegyében született a 14. század derekán a moldvai román állam is. Eredetileg Nagy Lajos király szervezett itt a tatárok ellen határőrvidéket Máramarosból odaküldött román vajdák segítségével, támaszkodva a moldvai magyar telepekre is. Az ugyancsak máramarosi Bogdán vajda volt az, aki aztán híveivel Erdélyből kicsapva, 1359-ben függetlenné, állammá tette Moldvát, de a szoros kapcsolatot a magyar királysággal utódai is fenntartották. A középkori magyar állam és a két román vajdaság viszonya persze márcsak a nagyságrendi különbségek miatt is nem az egyenjogú kapcsolatok elvén alapult, ebből következően nem ritkák a konfliktusok sem, hosszabb távon azonban az érdekazonosság volt a meghatározó tényező. Az oszmán hódítás ellen már a 14. század végétől voltak közös fellépések, így 1372-ben, 1395-ben, 1396-ban stb. Magyarország „hátvéd és segítség volt“ Moldva és Havasalföld számára, „viszont ezek is jó és erős falként szolgáltak a török ellen a magyaroknak“ - írta visszatekintve egy 17. századi román krónikás. Az oszmánellenes együttműködés példáit mutatta a 15. században a Hunyadiaknak Vlad Tepes havasalföldi vajdával (akit az európai köztudat „Drakula“ néven ismert) és a moldvai Stefan cel Maréval - hosszabb konfliktusok közepette - kialakult jó kapcsolata. Az oszmán nyomás erősödésével bekövetkezett az az állapot, amelyben a két román vajdaság a török és Magyarország között kényszerül egyensúlyozni, uralkodóik jobb meggyőződésük ellenére nemegyszer maguk kísérték csapataikkal az Erdélybe betörő oszmán seregeket. A középkori magyar állam 1526 utáni összeomlásával, három részre szakadásával, a két román ország elveszti nyugati támaszát, amit az új Habsburg hatalom már nem tudott pótolni. A 16. század végére azonban a magyar államiság a Kárpát-medence keleti felében, Erdélyben megerősödött, Erdély európai tényező lett - dacára a formális török függőségnek amit az is jelez, hogy fejedelmét, Báthory Istvánt 1574-ben lengyel királlyá választották. A 16. század legvégén a tehetséges és merész 4
