Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 5. szám - A NEMZETKÖZI RENDSZER KÉRDÉSEIBŐL - Barbi Balázs: Afrikai Egységszervezet (A negyedszázados fejlődés ellentmondásai)
További lényeges változást jelentett, hogy míg a megelőző kongresz- szusokon az afrikai követelések és törekvések alig különböztek a liberálisabb gyarmatosítók gondolataitól, addig a 40-es években Afrika helyzete élesen eltérő megítélés alá került.6 Nem volt még szó a gyarmatok felszabadításának kötelezettségéről, legalábbis az elfogadott dokumentumok ezt nem írták elő, de már elhangzottak a felszólalások során ilyen követelések.7 Alig tizenhárom évvel később pedig már egyértelműen elítélték a gyarmatosítást, és a földrész függőségi területeinek felszabadítása a gyarmatosítók kötelességévé, az Afrikáért küzdőknek kötelezettségévé vált.8 Érdekessége még az utóbb említett, már „hazai földön”, Accrában tartott tanácskozásnak, hogy az ott megjelent államok képviselői nyilatkozatot fogadtak el együttműködésükről és szolidaritásukról. E nyilatkozat szelleme, sőt némely paragrafusa a később létrejött össz-afrikai szervezet alapokmányába is bekerült. Ez, a Független Államok Konferenciájaként ismert tanácskozás megnyitotta a sort azon értekezletek, azokkal összefüggésben regionális csoportosulások létrejötte előtt, amelyek nem sokkal később elvezettek az Afrikai Egységszervezet megalakításához. Az accrai értekezleten összesen nyolc afrikai állam vett részt: Etiópia, Ghána, Libéria, Líbia, Marokkó, Szudán, Tunézia, Egyesült Arab Köztársaság. Tehát mindössze három fekete-afrikai és öt arab ország. Miután azonban Ghána megnyitotta a sort, a földrész államai egymás után váltak függetlenné és csatlakoztak a kontinentális érdekeltséget nyilvánító tanácskozásokhoz. Az érintett államok számának gyarapodása azonban korántsem csak befolyás- és tekintélynövekedéshez vezetett. Ez egyben azt is jelentette, hogy „felhígult” a konferenciákon megjelentek köre, a volt gyarmatosítók érdekeltsége és politikai-ideológiai szemlélete erőteljesebben érvényesült. (Nem mintha a 60-as évekbeli Libéria, Líbia, Marokkó vagy éppen Etiópia radikálisnak tekinthető lett volna. A gyarmati kérdésben azonban érdekeik inkább egybeestek a haladóbb nézeteket képviselő Ghána vagy Egyiptom álláspontjával, és ezért vállalták akár a politikai konfrontációt is. Az újonnan felszabadult államok vezetői esetében a francia, a brit hatás még erős volt, és csillapítólag hatott a volt gyarmatosítókkal együttműködő csoportokból kiválasztott politikusokra). A létszámnövekedés tehát a politikai-ideológiai sokszínűséget is magával hozta. Az afrikai államok eltérő irányokban igyekeztek továbbhaladni. Ezt jelezték a különböző csoportosulások. 1960 októbere és 1961 márciusa között a frankofon államok három tanácskozást is tartottak, 12 állam képviselőinek részvételével.9 1961 januárjában hat ország Casablancában rendezett összejövetelt, s dolgozta ki azt az Afrika Kartát, 138
