Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 3. szám - Kollár Nóra: A Szovjetunió Amerika-politikája a 80-as években

Fehér Házba juttatta. Reagannek minden csúcs után azt kellett bizonyítania, hogy elég konzervatív ahhoz, hogy „keményen” lépjen fel a Szovjetunióval szemben, amit gyakorlati lépésekkel igazolt.

Mindenesetre a szovjet reagálás, az új gondolkodás és munkastílus jegyében nyugodt volt, nem mentes az iróniától sem. A politikai bölcsesség azt diktálta, próbálják meg kideríteni, hogy mi rejlik az amerikai lépések mögött. A szovjet diplomáciának rövid idő alatt kellett átállnia a konfrontációs vonalról a nyugodtabb párbeszédre. Az amerikai fél nem volt partner ebben a törekvésben, hiszen számukra a konfrontáció atmoszférája a megszokott, a változtatással szemben pedig fenntartásaik voltak. Szovjet részről viszont hatékonyabbnak tartják az aktív együttműködés politikáját. A Reykjavikot követő csalódások és nehézségek után a Szovjetunió nagy figyelmet fordított az amerikai belső helyzet feltárására, és az erőviszonyok várhát® alakulásának felmérésére. Ennek abból a szempontból volt jelentősége, hogy várjanak-e a komolyabb lépésekkel addig, amíg hivatalba lép az új amerikai vezetés. Nem helyezkedtek a kivárás álláspontjára, a Reagan-kormányzatra ugyanis, mint politikai realitásra tekintettek, s a párbeszéd fonalát fenn akarták tartani annak érdekében, hogy abba az új vezetés rögtön be tudjon kapcsolódni. Ennek nemcsak taktikai, de stratégiai okai is voltak. A Szovjetuniónak az amerikainál vitathatatlanul aktívabb erőfeszítései vezettek eredményre.

„.. .a washingtoni csúcs két pillérre épült. A Genfben rögzített politikai alapelvekre és a Reykjavikban megtárgyalt leszerelési elképzelésekre. Szükség volt azonban arra, hogy mindkét bázist tovább erősítsék, s ezáltal megteremtsék a washingtoni csúcstalálkozó megtartásának feltételeit mind kül- mind katonapolitikai értelemben.”20

A washingtoni csúcstalálkozó legfontosabb eseménye a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló szerződés aláírása volt. Az első igazi fegyverzetcsökkentést eredményező szovjet—amerikai szerződést sokan és sokféleképpen értékelték, többnyire pozitívan. „A washingtoni látogatás fő eredménye — írja a Pravda — természetesen a nukleáris rakéták két osztályának felszámolásáról aláírt szerződés volt. Ez az első lépés a nukleáris arzenál tényleges felszámolása útján. Ez tegnap sokak számára utópiának tűnt. Ma már tény. . . .s ez még nem minden. A szerződés mindenkinek megmutatta a fordulat lehetőségét a fegyverkezési hajszából a leszerelés felé”.21 „A szerződés önmagában. . . ezt a találkozót a háború utáni évek legnagyobb eseményének szintjére emelte”22 — s ez a megállapítás nem túlzás, bár csak a nukleáris fegyverek 4 %-ára terjed ki. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a nukleáris fegyverek 5 %-a elég ahhoz, hogy minden ami él, elpusztuljon a Földön.

48