Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 3. szám - Vincze Attila: A Kínai Kommunista Párt XIII. kongresszusa: a folyamatosság és az előrelépés igénye
nai—szovjet, hol a kínai—amerikai kapcsolatok fejlesztésében jelentett ideologikus töltésű akadályt. Feltűnő, hogy a kongresszusi beszámoló nem tartotta szükségesnek megismételni azt az eddig stereotípnak számító formulát, miszerint „Kína a harmadik világhoz tartozó szocialista ország.” Ez korántsem jelenti a „harmadik világgal” vállalt közösség megtagadását. A deklaráció elmaradásának ténye, valamint a béke és a fejlődés összefüggésének kiemelése sejteti, hogy Kínában adekvátabb világkép van kialakulóban, hogy Kína az eddiginél is differenciáltabban kívánja meghatározni helyét a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Ügy látszik, hogy a korszerűsödésre törekvő Kína bel- és külpolitikája között egyre szervesebb az összhang. Az elmúlt kilenc év kedvező változásai a kínai külpolitikában A kongresszus nem szólt az elmúlt kilenc, vagy akár öt év nagyjelentőségű kínai külpolitikai változásairól, jóllehet a beszámoló egyik sommás megfogalmazása arra az utal, hogy a kínai párt vezetése végzett ilyen számvetést: „A nemzetközi helyzet alapján, a hazánkban folyó korszerűsítés követelményeinek megfelelően, a béke és a fejlődés két vezérmotívumát középpontba állítva átrendeztük diplomáciánkat és pártunk nemzetközi kapcsolatait, fejlesztettük független, önálló, a hegemonizmus- sal szembenálló, a világbéke megvédésére irányuló külpolitikánkat.” (Kiemelés a szerzőtől.) Érdemes röviden áttekinteni, hogy milyen gyakorlati lépéseket jelent Kína nemzetközi kapcsolatainak „átrendezése”. Mindenekelőtt a nyitás irányának gyökeres átértékelését. A KKP előző kongresszusán Kína szakított az 1978—81 közötti egyoldalú nyugati orientációval, amely Kína és a Nyugat egybeeső és párhuzamos stratégiai érdekközösségével számolt. A XII. kongresszus meghirdette az önálló, független külpolitikai irányvonalat, amely szerint Kína senkivel nem vállal stratégiai szövetséget, nem csatlakozik egyetlen nagyhatalomhoz, vagy országcsoportosuláshoz sem. E nagyhorderejű változás egyik oka az volt, hogy a nyugati kapcsolatokhoz fűzött, sok esetben túlzott kínai és nyugati várakozások csak részben igazolódtak. Peking a kínai korszerűsítés legfontosabb külső forrásának az Egyesült Államokat tekintette. Ám csakhamar kiderült, hogy Amerika elsősorban politikailag és nem gazdaságilag érdekelt a kínai kapcsolatban, s elsődlegesen az a meggondolás vezeti, hogy újabb ellensúlyt állítson szembe a Szovjetunió távol-keleti—csendes-óceáni befolyásával. A kínai reformfolyamathoz amerikai részről olyan illúziókat fűztek, hogy az előbb-utóbb a tőkés strukturális elemek behatolásával, újraéledésével, a szocializmus pozícióinak gyöngülésével jár. 27