Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)
1988 / 2. szám - KÜLFÖLDI SZAKÉRTŐK FÓRUMA - Klein, Jean: A nemzetközi biztonság időszerű vonatkozásairól
értékelődik mint a hatalmi politika eszköze? Az alábbiakban megkísérlünk — legalábbis részleges — választ adni ezekre a kérdésekre, mindenekelőtt a jelenkori biztonsági rendszer gazdasági alapjainak és a fenyegetések új felfogásmódjának elemzése alapján; értékeljük ezután a szövetségi rendszerek keretei között kialakult egyensúly megszilárdítására és a fegyverkezés terheinek könnyítésére kilátásba helyezett intézkedéseket; befejezésül néhány röviden kifejtett gondolat erejéig szót ejtünk az ideológiai antagonizmusok enyhítését és a „közös biztonság” előmozdítását szolgáló együttműködés szükségességéről. Az atom által kikényszerített béke és az új fenyegetések Közvetlenül a második világháború befejezése után a győztes hatalmak azt tervezték, hogy a béke megőrzését a nagyhatalmak közötti egyetértés megteremtésével és egy — a közös akaratot érvényesítő — nemzetközi hadsereg felállításával biztosítják. Evégett az ENSZ alapokmánya a Biztonsági Tanács állandó tagjaira hárította a fő felelősséget a béke fenntartásáért és az agresszió elleni harcért. Tervbe vették továbbá, hogy a Biztonsági Tanács határozatainak végrehajtásához nemzetközi vezérkar parancsnoksága alá helyezett fegyveres erőt bocsátanak a testület állandó tagjainak a rendelkezésére. Az ily módon konkrét hatalommal is felruházott ENSZ-nek elméletileg szilárdabb garanciákat kellett volna nyújtania, mint a Népszövetségnek, amelyről kiderült, hogy képtelen fellépni a nemzetközi jog megsértésével szemben, és nem tudja megfékezni a terjeszkedő országok agresszív politikáját. Mindamellett ezt a sémát soha nem ültették át a gyakorlatba, mert az angolszászok és a szovjetek háborús szövetségének felbomlása, valamint az ezt követő kelet—nyugati konfrontáció megakadályozta az ENSZ kollektív biztonsági rendszerének működését. Végül is az egyénileg és kollektiven gyakorolt jogos önvédelemnek a San Franciscó-i Charta 51. cikkelyében világosan kifejezésre juttatott természetes joga lett a biztonsági rendszer megszervezésének vezérelve. A szovjet és az amerikai hatalmi pólusok körül tömörült államok pedig az 1940-es és az 1950-es években megkötött szövetségek, illetve kölcsönös segítségnyújtási szerződések keretei között gondoskodtak biztonságukról. A nyugati oldalon a háborúban elpusztított európai országok féltek a kommunista felforgatás hatásaitól, és az amerikai csapatoknak a tengely- hatalmak felett aratott győzelem másnapján végrehajtott tömeges leszerelését olyan tényezőként fogták fel, amely növeli sebezhetőségüket egy esetleges szovjet katonai akcióval szemben. A keleti oldalon a Szovjet157
