Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 2. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK-POLITIKAI BIZTONSÁG - Kiss J. László: A biztonság értelmezéséről a nyolcvanas években

vések túlzottan leegyszerűsítettek vagy hamisak. Az ellenség mint olyan fenyegetést jelent, s ily módon nem a belső nehézségek vagy hibák válnak az elsőrendű problémává.

A nyolcvanas évek egyik jelentős sajátossága a kelet—nyugati közös ellenségképek számának növekedése, amely észrevehetően csökkentette a hidegháborúból még fennmaradt ellenségképek hatóerejét és automatizmusát. A nukleáris háború — annak különösen európaizált lehetősége — éppúgy a Kelet és a Nyugat létezését fenyegető közös ellenségképként jelent meg, mint a csernobili reaktorkatasztrófa után az ökológiai biztonság fenyegetettsége. Nyilvánvaló, hogy a hidegháborús ellenségnek a kelet—nyugati korlátozott együttműködés, az enyhülés folyamatában ellenféllé kellett válnia ahhoz, hogy gazdasági partnerként számításba jöhessen. A nyolcvanas évek első felében éppen a kis- és közepes, nyitott és nyomásérzékeny európai országok példája bizonyította, hogy a szovjet— amerikai bárbeszéd átmeneti megszakadása ellenére sem következett be a kelet—nyugati kapcsolatok folyamatosságában jóvátehetetlen törés. A kis- és közepes országok objektív sajátosságaiknál fogva nem követhették a világhatalmak magatartásváltozását; az enyhülési folyamatban kialakult partnerképből nem lehetett egyik napról a másikra, a hagyományos módon hidegháborús ellenségképet csinálni.33 Legfeljebb csak annak lehettünk tanúi, hogy a hidegháborús ellenségkép és az enyhülés partnerképe sajátos feszültségi viszonyban egyidejűleg jelent meg. A nukleáris háború, a közös ellenség képe az európai országok gyakorlatában nem az elzárkózást, hanem éppenséggel a politikai rendszereket átlépő együttműködés gyakorlatát és az egymásrautaltság politikai felelősségét erősítette meg. A hidegháborús ellenségképek relativizálódása, illetve pozitív ,,működési zavaraik” egyúttal a politikai gondolkodás militarizálódása helyett a biztonság politikai dimenziójának előtérbe kerülését erősítették. A nukleáris fegyverek szerepcsökkenésének ebben a folyamatban nyilvánvalóan nagy jelentősége lehet. A politikai gondolkodás és a nukleáris technika fejlődése között szoros kölcsönhatás alakult ki, amelynek eredményeképpen a nukleáris fegyverek mint „abszolút fegyverek” a politikai gondolkodásban létrehozták az „abszolút ellenség” képét. Az elrettentéssel szemben kibontakozó új leszerelési stratégiák s a közös vagy koordinált biztonság elképzelései döntő szerepet játszhatnak az ellenségképek újratermelődése vagy azok modernizálódásának a megakadályozása érdekében.

Ebben a folyamatban nem szabad figyelmen kívül hagyni a Szovjetunióban zajló átalakítás esélyeit. A szovjet belpolitika mint „külpolitika” a nemzetközi politika egyik legfontosabb alakító tényezőjeként jelent meg, s mint ilyen a történelem során kialakult sztereotípiák túlhala37