Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1988 (15. évfolyam)

1988 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Marek Thee: A haditechnika, a katonai stratégiák és a fegyverkezési verseny

fegyverkezési verseny felgyorsul. A tömeges megtorlás ellenzői — közöttük több amerikai tábornok — szerint a hagyományos fegyverek fejlesztésére és a korlátozott konfliktusokra kellett volna nagyobb súlyt helyezni.

Marek Thee szerint a rugalmas reagálás doktrínájának 1962-ben történt meghirdetését is a hadi- technika változása előzte meg. 1. Az Egyesült Államok nukleáris eszköztára 1953-tól 1962-ig hússzorosára nőtt, 1 350-ről 26 500-ra. Az új fegyverek nagy része taktikai volt, amelyek kifejezetten alkalmasak voltak hadviselési célra. 2. 1957-től 1960-ig került sor az első interkontinentális és tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták kipróbálására és rendszeresítésére. Létrejött a korszerű hadászati nukleáris erő — a triád — mindhárom eleme. 3. 1962-ig az Egyesült Államok 77 katonai — túlnyomó részben felderítő — mesterséges holdat állított föld körüli pályára. Robert McNamara szerint a Kennedy-kor- mányzat 1961-ben, közvetlenül hivatalba lépését követően kezdte el vizsgálni a biztonságpolitika eredményeit és hiányosságait. A két legfontosabb gyengeségnek egyrészt a szovjet hagyományos erők túlbecsülése és az amerikaiak alá- becsülése tűnt, másrészt nagy volt a bizonytalanság abban a kérdésben, vajon lehet-e — és ha igen, miként — a NATO számára kedvezően bevetni a nukleáris fegyvereket. Ezt követően javasolta a NATO-hadügyminiszterek 1962. májusi athéni ülésén az amerikai kormányzat a rugalmas reagálás doktrínájának meghirdetését,

amely egy esetleges szovjet—amerikai konfliktusból — vagy legalábbis annak kezdeti szakaszából — kizárta volna a nukleáris eszközök felhasználását. Bár az eredeti cél a

nukleáris küszöb emelése volt, az eredmény mégis ezzel ellentétes, nőtt a taktikai atomfegyverek bevetésének veszélye. Marek Thee végeredményben arra a következtetésre jut, hogy a nukleáris arzenál mennyiségi és főként minőségi bővülésének eredményeként az atomfegyverek konvencionalizálód- tak, nőtt felhasználásuk veszélye egy kelet—nyugati konfliktusban.

Könyve végén a szerző megállapítja, hogy nincs lehetőség a fegyverkezési verseny megállítására, ha nem fordítunk a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet a haditechnikára, valamint a katonai kutatásra és fejlesztésre. A nagyhatalmak tevékenysége két vonalon halad. Egyrészt leszerelési erőfeszítéseket tesznek, másrészt, ezek sikertelensége miatt — arra törekszenek, hogy fegyverzetüket működőképessebbé tegyék, az atomfegyvereket pedig hadviselésre alkalmassá. A fegyverzetkorlátozási megállapodásokban nyitva hagyták a lehetőséget a korszerűsítésre. Ennek két egyértelmű példája az 1963-as részleges atomcsend-egyezmény, illetve a rakétaelhárító védelmi rendszereket korlátozó 1972-es szovjet—amerikai ABM-szerződés.

A fegyverkorlátozás mainál nagyobb sikeréhez a mennyiségi kérdésekről át kell helyezni a hangsúlyt a minőségre, enélkül nem számíthatunk semmilyen érdemi sikerre. A haditechnika területén folyó versenyből az a tanulság szűrhető le, hogy valahányszor a katonai kutatás és fejlesztés bebizonyította egy új fegyver műszaki megvalósíthatóságát, a következményektől való félelem ellenére semmi sem állíthatta meg létrehozatalát és telepítését. Erre jó példa a különböző célpontra irányítható több robbanófejes rakéta (MIRV)

158