Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Pankovits József: A külpolitika szerepe az olasz politikai rendszerben (A politikai rendszer ellentmondásainak megjelenése a külpolitikában)
den erejével arra törekedett, hogy elodázza az alkotmány nyitotta távlatok elérését, sőt a kijelölt célok megvalósítása lehetőleg ne is kerüljön napirendre. Bár a kereszténydemokrata hatalom nem tudta teljes egészében megvalósítani ezen szándékait, kiépítette hatalmi struktúráját, és megőrizte hatalmi pozíciójának nagy részét. A társadalmi erők — melyek közül a baloldalnak, és azon belül az ÖKP-nak jelentős a szerepe — a köztársasági intézményekben, mindenekelőtt a parlamentben, a helyi közigazgatásban — és más módon a szakszervezeteken keresztül is — bizonyos ellenőrzést gyakorolnak, síkraszálinak az alkotmányosság érvényesítéséért, azért, hogy a politikai hatalom ne működhessen önkényesen. Az alkotmány rendje, szelleme és előírásai elleni vétségek vagy ezeknek a vádja a legsúlyosabbak az olasz politikai életben. Az alaptörvény védelmét az alkotmányt létrehozó politikai erők (a kereszténydemokrata, a kommunista, a szocialista, a szociáldemokrata, a liberális és a republikánus párt) a legfőbb kötelességüknek tekintik, még akkor is, ha közöttük a alkotmányjog elvi-politikai kérdéseiben, ezek értelmezésében és az alkotmányos perspektívák meghatározásában komoly véleményeltérések vannak. Az alkotmányos elvek bármelyikétől való eltérés eddig rendszerint negatív következményekkel járt az elkövetőre, az „alkotmánysértőre” nézve. Gondoljunk csak a DC 1953-as és 1960-as tekintélyelvű, egyeduralkodói kísérleteire, a DC egyes áramlatainak az 1964-es és 1970-es leleplezett szélsőjobboldali puccskísérletekben való érdekeltségére, a P—2, titkos, hatalmi ambícióktól fűtött szabadkőműves páholy szervezkedésére. Ezek az események azonosak voltak alkotmányellenességükben, az ország nagy társadalmi erői közötti egyetértés alkotmányos alapjai szétzúzására irányuló manővereikben, amelyek — ha akár csak részben sikerülnek — a politikai erők centrifugális mozgását, a demokrácia gyengülését idézték volna elő. Az alkotmányellenesnek minősülő vétségek negatív következményei tükröződnek a politikai élet általános menetében, de főként a választási kampányban és a választási eredményekben is. A politikai cselekvés, így a külpolitikai tevékenység is elvileg csak az alkotmánnyal, a benne rögzített politikai rendszabályozó normákkal összhangban mehet végbe. Tehát a köztársaság elnöke vagy a kormány nem hozhat a parlamentben képviselt politikai pártok erőviszonyaival nem harmonizáló külpolitikai döntéseket. Az e döntéseket támogató társadalmi konszenzust a politikai rendszer mechanizmusainak kell garantálnia, illetve amennyiben ez nem jön létre, akkor új döntések meghozatalára van szükség. Az alkotmány és a ráépülő politikai rendszer bonyolult társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális, vallási és ideológiai minőségeket foglal 59