Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1987 (14. évfolyam)
1987 / 1. szám - Csaba László: A KGST és a nyolcvanas évek kihívása II.
rábbiaktól eltérő mennyiségű és minőségű közvetlen kapcsolatokra van szükség, aminek lényege a termelők kapcsolattartási szabadsága és pénzügyi, valamint anyagi fedezettel bíró döntési szabadsága lenne, sőt bizonyos körben a külkereskedelmi irányítószervek kiiktatásával lehetne termelési együttműködésre lépni.30 Ez a felfogás szemléletében igen közel áll az 1968 óta vallott magyar állásponthoz, bár megjegyzendő, hogy megvalósítása a KGST-piac, főleg a pénzrendszer fejlesztését és a külkereskedelmi rendszer liberalizálását feltételezi, ami pedig a tagállamok belső mechanizmusfejlődésének függvényében mehet majd végbe. Óvakodni kell azonban attól a divatáramlattól, ami a vállalatközi közvetlen kapcsolatok nagymértékű és gyors elterjedését várja. A mikroin- tegrációs formák előnyeit bemutató érvek meggyőző ereje a hatvanas évek második felében sem volt kisebb, mégis hosszú időbe telt, amíg megvalósíthatóságukra a KGST-ben bizonyos gyakorlati esély adódhatott. Nem is elsősorban a szovjet irodalomban fellelhető azon másik áramlatra gondolok, amely a hagyományos ellenérveket és aggályokat sorakoztatja fel. Sokkal fontosabbnak tűnik, hogy több tagállam, így a nem európaiak és Románia szakirodaimában ez a kérdés fel sem merül.' Az NDK-ban igen támogatólag közelítik meg a közvetlen kapcsolatokat, mégpedig az 1970-es évtized gyakorlatával összhangban, így a vállalati tanulmányutak, a munka- és üzemszervezés tapasztalatainak átadása és a műszaki dokumentációk cseréje, valamint a kutatóintézetek közötti együttműködés értelmében. A szerzőgárda alapján a hivatalos nézet hű tolmácsolójának tekinthető munkaközösség félre nem érthetően fogalmazza meg azt a tételt, hogy az NDK kombinátjai és más tagországok gazdálkodó, kutató és középirányító szervei közötti közvetlen kapcsolatoknak „a demokratikus centralizmus elvének megfelelően” kell létrejönniük (vagyis nem ösztönösen, tervszerűtlenül), és a „nemzeti gazdaságirányítási rendszer szabta keretek között kell működniük”, vagyis azon játékszabályokhoz illeszkedve, amelyeket a nemzeti tervező központ alakít ki.31 E feltételrendszeren túlmenően a közvetlen kapcsolatoknak azonnali kézzelfogható eredményt kell hozniuk. A szerzők azt az elméleti tételt is felállítják, miszerint az integrációs hatások a népgazdaságot csak a nemzeti tervezési rendszeren keresztül, annak önálló „fordítóprogramjában” érhetik. Ez az ismert román álláspontra emlékeztető megfogalmazás. Nem is meglepő, hiszen a tervutasításos központosított gazdálkodási mechanizmus belső logikája az, ami a külső piaci jelzéseket szükségképp csak így: a külkereskedelmi és valutamonopólium, valamint az egész központi tervrendszer által megszűrve tűri meg, ezen keresztül a központi elképzelések szerint összpontosítva vagy szétterítve hatásukat a népgazdaság egyes területein. Ezért — leíró jelleggel helyesen — az NDK szakértői szűkebb 135
