Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - SZEMLE - Aczél Endre: A "thatcherizmus" a második szakaszban
nitását, végül, de nem utolsósorban, az egész tagság megszavaztatásához kötötte a sztrájkok meghirdetését, a vezetők megválasztását és a Munkáspárt „politikai adójának” (anyagi támogatásának) kifizetését. „Kárpótlásul” mindezért felajánlotta, hogy vállalja a szavazások költségeit. Már e felsorolásból is látszik, hogy frontális támadás zajlott le, nem annyira a dolgozók, mint szervezeteik szerzett jogaival szemben. A kormány meg akarta bontani a brit munkásosztály híres szolidaritását. El akarta érni, hogy azokat, akik mégis gyakorolják, szüntelenül büntetés fenyegesse. Épített továbbá „a szakszervezeti bárók önkényeskedésével” szembeni lappangó érzelmekre. A politikai háttérről gondoskodott. Általános gazdaságpolitikájával ugyanis a munkanélküliség növekedéséhez járult hozzá, és ez a szakszervezeti taglétszám és anyagi erő csökkenését, a létbizonytalanság fokozódását hozta magával. Elérte, hogy a sztrájkkészség a magántőke szférájában a minimumra csökkenjen, az állami szférában pedig, ahol hagyományosan a legkönnyebben szánták el magukat a szakszervezetek a munka beszüntetésére (lévén a közhatalom az ellenfél), minden szakszervezeti nyomásnak erőteljesen ellenállt. Még a köz- és kórházi szolgáltatások kimaradását is vállalta. Ami pedig talán az egész összefüggésrendszerben a legfontosabb: azzal idegenítette el a sztrájk gondolatától a foglalkoztatottakat, hogy életszínvonalukat az állástalanság tömegessé, 14 százalékossá tétele árán nemcsak megőrizte, hanem hivatalba lépése óta még emelte is. A Thatcher-kormány hat és fél éves hivatali működése alatt egyetlen olyan időszak sem volt, amikor a bérek emelkedése - legalábbis a szakmunkásoktól felfelé - alatta maradt volna az inflációs ráta növekedésének. Ilyen előzmények után ki lehetett tágítani azt a rést, amely a független és tagságuknál többnyire radikálisabban gondolkodó szakszervezeti vezetők és bázisuk viszonyában régóta megvolt. Kiderült - főképpen a sztrájk-szavazások kötelezővé tétele nyomán -, hogy a szakszervezeti bázis a vármái hajlamosabb a munkáltatóknak tett engedményekre, sőt esetenként ugyanúgy „bosszút” áll saját választott vezetőin, mint a parlamenti választások alkalmával, amikor nem kötelességből (a Munkáspártra), hanem lelkiismerete szerint (a Konzervatív Pártra) szavazott. A szakszervezeti tagság gyakori megszavaztatását a konzervatív kormány úgy vezette be, hogy közben egyáltalán nem demokratizálta saját szervezeti életét, viszont olyan demokratikus „kényszerzubbonyt” húzott az ellenfélre, amelyet a szakszervezeti tagság örömmel fogadott, igényelt. Mindebből a Munkáspárt vonta le a kínos tanulságot : ha hatalomra jut, nem semmisíti meg a Thatcher-kormány valamennyi szakszervezeti törvényét. E helyütt részletesebben kell foglalkoznunk a bányászsztrájkkal is, mivel ebben a konfliktusban élesedett ki leginkább a kormány és a szakszervezetek harca. Az államhatalom térdre akarta kényszeríteni a szakszervezeti mozgalom legerősebb és legradikálisabb szervezetét, az Országos Bányász-Szakszervezet (NUM) vezetősége pedig kísérletet tett az energiagazdálkodás megbénítására s ezáltal a kormány 98
