Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - SZEMLE - Aczél Endre: A "thatcherizmus" a második szakaszban
ben elmerült, ma már politikailag jelentéktelen Powell maga ebből bármit is profitálhatott volna. A powellizmus tipikus válságtermék volt. Az egyik oldalon maradéktalan készséget mutatott arra, hogy az ország hanyatlását vagy ennek a folyamatnak a felgyorsulását külső tényezők számlájára írja, akár fekete és dél-ázsiai bevándoroltakról, akár az európai Közös Piacról volt szó. Ébresztette és szította a sovinizmust, s noha túlzásaival az azonosulást pszichológiailag még saját pártja számára is lehetetlenné tette, előkészítette a falklandi háborút, amely a birodalmi hanyatlásért vett népszerű „elégtétel” lett a legszélesebb tömegek szemében. Ugyanakkor meghirdette, hogy a válság előidézője az állam szélsőséges beavatkozása a gazdaságba és az egyén életébe. A populista képlet szerint minél intenzívebb a válság, annál nagyobb az állami beavatkozás kényszere. A powelliz- musban gyökerezik - a szó politikai értelmében - a tömegeknek az az illúziója, amelyet a Thatcher-féle konzervatív szárny kiválóan meglovagolt, hogy a megnövekedett egyéni jövedelem kárpótol a közszolgáltatások és juttatások, valamint a közcélú beruházások csökkenéséért és elmaradásáért - mint azt a kínálatorientált (supply side) közgazdasági elmélet népszerű, szimplifikált változata állítja. Enoch Powell példája arra tanította meg a konzervatív pártot, hogy a leg- retrográdabb nézeteknek is lehet tömegeket szerezni. Ám a populizmus nem mindig demagógia, és vele szemben az ironizáló kritikának nincs mindig helye. Nemcsak azért, mert az egyéni jövedelmi adó csökkentése azonnal, a közszolgáltatások minőségének romlása pedig csak később érvényesül, hanem azért sem, mert egy konzervatív közhatalom is felismerhet tényleges társadalmi szükségletet. Példa erre a Thatcher-korszakból az állami lakások és családi házak kiárusítása (szelídebben: eladása) körül kibontakozott konfliktus. Sokan úgy vélik — utólag legalábbis -, hogy a miniszterelnök helyzetfelismerő képessége ekkor mutatkozott meg először, egyszersmind ez volt az első elmulasztott alkalma a szocialista ellenzéknek, hogy saját gyengéit felismerje. A konzervatívok abból indultak ki, hogy a „saját otthonhoz” („my house is my castle”) való ragaszkodás, illetve a megszerzése iránti vágy brit földön nagyon erős hagyományokból táplálkozik. Angliában az emberek idegenül és kelletlenül tekintenek a bérelt lakásra; bármilyen kicsi ház vagy házrész, ami „saját”, többnek minősül a szemükben. Ezért a kormány úgy okoskodott, hogy ha kedvező feltételek mellett (a rendelet a kis fizetésűek lehetőségeihez igazodott) kínálják fel megvásárlásra az állami lakásokat, nem tesznek egyebet, mint elébe mennek a brit polgár „vele született vágyainak”. Az ellenfél, a baloldal várható magatartása megkönnyítette ezt a „kiindulást”. Várható volt ugyanis, hogy a Munkáspártot - sőt az egész baloldalt — kötni fogja az a meggyőződése, kongresszusainak egy sor olyan állásfoglalása, amely a kollektív tulajdont az egyéni fölé helyezi. Feltételezték, hogy a sok lakást építő, munkáspárti vezetésű önkormányzatok (tanácsok) arra fogják szorítani a párt 96