Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 5. szám - Györke József - Bessenyei Zoltán: A Közel-Kelet 1986 őszén
ellen harcoltak. Egyiptom és a többi arab ország tehát csak arra számíthatott, hogy a Szovjetunió egyrészt csupán Izrael terjeszkedését, amerikai hídfőállássá változtatását helyteleníti, másrészt pedig támogatja a nemzeti felszabadító (köztük az arab) mozgalmakat. A közel-keleti válság modern története is megért már számos fordulatot, sőt pálfordulást, az alapkonfliktus lényege azonban nem változott. Tekintettel arra, hogy a közel-keleti térség a Szovjetunió biztonsági érdekei szempontjából is meghatározó jelentőségű, sajnálatos és természetes következménynek kell tekintenünk a feszültséggóc eszkalációját azáltal is, hogy a két szemben álló világhatalom szerepe a válságot az ellentmondások újabb rétegeivel terhelte. A válság alapja Az arab-izraeli szembenállást ma is arra vezethetjük vissza, hogy az ENSZ határozatai ellenére sem jöhetett létre egy független palesztin állam a térségben. A palesztinai nép jogfosztottan, földjeiről elűzve, más arab államok által hol megtűrve, hol segítve, teljes bizonytalanságban létezik. A konfliktus lényegéhez tartozik az is, hogy Izrael továbbra is megszállva tartja a gázai övezetet, Cisz- jordániát, a Golán-fennsík Szíriát illető területeit, valamint Jeruzsálem arabok által lakott keleti részeit. Még nagyobb probléma (s ez az izraeli terjeszkedő politika igazi önleleplezése), hogy minden eddigi kormányzat lépéseket tett és tesz az erőszak következményeinek visszafordíthatatlanná tételére. A megszállt területeken létrehozott zsidó települések számának növekedése, Jeruzsálem fővárossá nyilvánítása és a vezető izraeli politikusok megnyilatkozásai egyaránt ezt az állítást támasztják alá. Izrael, kétségkívül meglevő katonai erőfölényét kihasználva, diktátumpolitikát folytat: aki elfogadja, arra rákényszeríti akaratát, aki pedig visszautasítja, azt ellenségnek tekinti - annak minden következményével együtt. Izrael álláspontjának hajthatatlanságát mutatja az is, hogy eddig egyetlen átfogó béketervet, így Reaganét sem fogadta el, nem is beszélve az EGK velencei nyilatkozatáról, az egyiptomi-francia béketervről és az arab országok első közös békeajánlatáról, a fezi béketervről. Ugyanakkor a válságban leginkább érintett palesztinok a PFSZ vezetése alatt eljutottak Sukeiri egykori szélsőséges (a zsidókat a tengerbe kergetni akaró), korlátolt politikájától a békés tárgyalások szorgalmazásáig. Persze a palesztinok között vannak Abu Nidalok is, akik a legszélsőségesebb terrorral akarják elérni céljaikat. Ezek nyilván súlyos károkat okoznak a palesztinok igazságos ügyének, jó ürügyet is szolgáltatva az izraeli szélsőségeseknek és amerikai támogatóiknak. 5
