Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 3. szám - SZEMLE - Éliás Pál: Egy klasszikus jogintézmény: a tiszteletbeli konzul
térség fejlett hajózással és kereskedelmi szervezettel rendelkező városai (Velence, Pisa, Genova, Amalfi, Marseilles, Barcelona) által Egyiptomban, Palesztinában, Szíriában létrehozott kereskedőtelepek. Ezek a közösségek az ezredforduló táján jogbiztonságuk fenntartására elérték, hogy vitáikat saját nemzeti joguk alapján a kereskedők sorából választott — s érdekeiket a helyi hatóságoknál egyébként is képviselő - elöljáró („baile” vagy „consul”) döntse el. Az elöljáró hatáskörét a helyi uralkodókkal kötött szerződés vagy kapituláció biztosította. Feltételezhető, hogy ebben az időben a magyar királyságnak is voltak konzuljai. „A bolgárok önállóságának elvesztése (1018) után Magyarország előkelő helyet foglalt el a konstantinápolyi piacon, és magyarországi kereskedők kezdik közvetíteni a kereskedelmet Bizánc és az osztrák-német Duna-parti országok között; nagyon valószínű, hogy a magyar kereskedőknek Bizáncban külön kolóniájuk volt, amelynek élén egy konzul (rektor) állott.”13 Ebben az időben a konzul joghatósága honosai tekintetében kiterjedt utasítások és idézések kibocsátására, a kereskedelmi ügyek eldöntésére és bármely más jogcselekmény megtételére.14 A késő középkorban a konzulválasztás Európa nyugati részében is gyakorlattá vált: Itália, Spanyolország, Franciaország városaiban élő idegen kereskedők általában megbízták egy társukat a kereskedelmi viták eldöntésére. Ezeket a bírákat a „juges consuls” vagy a „consul marchands” megjelöléssel illették. A XV. században itáliai konzulok tevékenykedtek Angliában és Németalföldön, s ugyanakkor angol konzulok működtek Norvégiában, Svédországban, Dániában és Itáliában.15 Oroszország csak később hozta létre konzuli szervezetét: Nagy Péter nevezte ki az első orosz konzult Hollandiába, a másodikat Bordeaux-ba, a harmadikat Cádizba 1723-ban. Ausztriának a XVIII. század közepéig csak a török birodalom jelentős kikötőiben álltak fenn konzuli hivatalai, melyeknek vezetésével ott élő toszkán kereskedőket bíztak meg. Csupán 1752-ben bocsátották ki azt a császári leiratot, amellyel elrendelték a konzuli hivatalok számának növelését. Ennek ellenére 1763-ban a Levantében lévő 27 osztrák konzuli állomáshelyből csak tizet töltött be osztrák konzul, a többiek ellátásával más országok konzuljait bízták meg.16 A középkor általános gyakorlatát — mely szerint annak a városnak egy köz- tiszteletben álló tagját nevezték ki konzulnak, ahol a védelmet kívánták - csupán a XVI. században kezdte fölváltani az a szokás, hogy saját állampolgárokat küldtek külföldre konzuli tisztviselőként.17 Ez a változás a központosított monarchiák kialakulására s hatalmuk növekedésére vezethető vissza. A kinevezés jogát tehát a kormány vette át, s ezzel a konzul már nem a kereskedők egy csoportjának, hanem az államnak a hivatalos képviselője lett. Mindennek következtében Európában a konzulok a honosaik feletti joghatóságuk jelentős részét elveszítették: a szuverén államok többé nem kívánták az idegen igazságszolgáltatás kiváltságát biztosítani a saját területükön. Ugyanebben az időben jelentek meg az állandó követségek is, ezért nem volt többé szükség arra sem, hogy a konzulok diplomáciai fela110
