Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kőszegi Ferenc: Rip Bulkeley - John Pike - Ben Thompson - E. P. Thomson: Csillagháború
ciót) különböztet meg, s a növekvő sorszám növekvő hatékonyságot is jelent. Az Egyesült Államok Pike szerint gyakorlatilag elvetette az első és a második generációs fegyvereket. Most éppen a harmadik generáció tökéletesítésének szakaszában van, és némi haladást ért el a negyedik generációs rendszerek kifejlesztésének terén. Ezzel szemben a Szovjetunió még az első és a második generáció közötti átmenetben van, és a további előrelépés iránya egyelőre kétséges. Melyek ezek az ABM-ge- nerációk ? Első generáció: egyfokozatú ABM-rendsze- rek - például az amerikai Nike-Zeus és a szovjet Tallin és Gálos rendszerek. Ezek keretében különféle radarok közreműködésével egy nagy töltetű robbanófejjel ellátott nagy hatótávolságú légvédelmi rakétát irányoznak az érkező atomtöltetekre, még mielőtt azok belépnének az atmoszférába. Ezeket a rendszereket azonban viszonylag egyszerű ellenintézkedésekkel is le lehet küzdeni. Második generáció: kétfokozatú ABM-rend- szerek-például az amerikai Nike-X, Sentinel Safeguard, Site Defense és Low Altitude Defense rendszerek és az új szovjet ABM-X-3 rendszer. Itt már nagy teljesítményű radarok, valamint nagy hatótávolságú rakéták (az atmoszférán kívüli légvédelem céljára) és nagy gyorsulású, rövid hatótávolságú rakéták (a légkörbe belépő célpontok leküzdésére) együttes alkalmazására kerül sor. Az első generációval szembeni előnyök ellenére ezek a rendszerek is sok fogyatékossággal rendelkeznek. A radarberendezések nagyon költségesek és könnyen megsemmisíthetőek. Harmadik generáció: több fokozatú ABM- rendszerek - technológiájuk kifejlesztése az Egyesült Államokban már körülbelül egy évtizede folyik, míg arra nincs bizonyíték, hogy a Szovjetunió aktívan dolgozna ezen a területen. A radarok helyett ezeket a rendszereket mozgatható légi és kozmikus telepítésű infravörös észlelőkkel látják el, mint például az Airborne Optical System esetében. A harmadik generációs ABM-rendszerek fontos előrelépést jelentenek a megelőző kettőhöz képest. A mozgatható észlelők kevésbé sebezhetők, s még a kinetikus energiafegyvereknél sem lép fel az önvakító hatás. Negyedik generáció: olyan több fokozatú ABM-rendszerek, amelyekben különféle irányított energianyaláb-fegyvereket állítanak hadrendbe. Legnagyobb „előnyük”, hogy a rakétákat még a gyorsulási fázisban észlelik (amikor azok leginkább sebezhetőek, és amikor a robbanótöltetek még nem váltak szét). Ezek a rendszerek az utóbbi időben a figyelem középpontjába kerültek, de a kutatások kezdeti stádiuma miatt korai lenne kézzelfogható eredményekről beszélni. Pike az egyes generációk ismertetésekor részletes elemzést ad a megfelelő kategóriákba tartozó szovjet rendszerek jellemzőiről. Mindvégig hangsúlyozza, hogy a hadrendbe állított szovjet rendszerek nem mondanak ellent az 1972-es ABM-szerződésnek. A negyedik fejezetben Rip Bulkeley - a fegyverzetellenőrzés ismert szakértője és az angol CND nevű békeszervezet vezető aktivistája - felvázolja, hogy az SDI milyen hatással lesz a nukleáris leszerelési folyamatra. Rögtön leszögezi: az SDI negatívan befolyásolná a fegyverzetellenőrzés mechanizmusait. Reagan elnök azzal igazolta az SDI létjogosultságát, hogy hadrendbe állítása hatástalanná és elavulttá tenné a hadászati rakétákat. Egyik beszédében így érvelt: „Bízunk abban, hogy az SDI révén az Egyesült Államok és a Szovjetunió radikális csökkentést hajt végre, amely végeredményben a ballisztikus rakéták és az általuk hordozott atomfegyverek megszüntetéséhez fog vezetni.” (68. 1.) Ezt az érvelést nagyon sokan cáfolják, többek között a fizikai Nobel-dijas Hans A. Bethe (Teller Ede korábbi munkatársa), aki szerint az SDI bevezetése éppen ellenkezőleg, a támadó hadászati rakéták számának radikális növekedését fogja előidézni. Rip Bulkeley felhívja a figyelmet a fegyverzetellenőrzés általános problémáira. Fegyverzetellenőrzésen szerinte legtöbbször valójában a fegyverkezési verseny egyensúlyi racionalizálását értik, és az egyes megállapodásoknál mindig vannak kimaradó tételek, amelyek később veszélyeztetik az egyensúlyt. Bulkeley szerint emiatt a fegyverzetellenőrzés gyakran fullad propagandaháborúba és a közvélemény félrevezetésébe. A fegyverzetellenőrzési szerződések céltudatosan homályosak, és számtalan lehetőséget hagynak a jövőbeli katonai kutatásokra és fejlesztésekre. Szerinte ez jellemzi a témánk szempontjából döntő fontosságú ABM-szerződést is. (70. 1.) Bulkeley e sötét kép ellenére elismeri, hogy szükség van a fegyverzetellenőrzésre, hiszen a nagyhatalmak ennek révén némileg szabályozni tudják a nukleáris fegyverkezést. Meg kell jegyezni, hogy az SDI hívei, az új „hidegháború lovagjai”, ádáz ellenfelei a fegyverzetellenőrzésnek. A szerző részletesen elemzi azokat a két- és 155
