Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Hans Günter Brauch: Támadás a kozmoszból. Fegyverkezési verseny a világűrben
jában” arra tett kísérletet, hogy a nukleáris támadófegyverek állandó tökéletesítésén - s ezzel az atomháború folytonos anticipálá- sán - nyugvó elrettentés lehetséges végét hirdesse meg az amerikai freeze-mozgalommal és a nukleáris fegyverkezés kritikusaival szemben. Ám az amerikai „békeretorika” mögött - fejtegeti a szerző - a fegyverkezési verseny új, minőségi szakaszának roppant gazdasági és destabilizáló politikai költségei rejlenek, immáron a negyedik dimenzióban: a világűrben. Brauch könyvében azokat az érveket idézi, melyek az időközben kibontakozott atlanti-nyugat-európai vitának mindennapos alkotórészeivé váltak: az SDI azzal fenyeget, hogy kettéhasítja a NATO-t, és a biztonság két különböző fokozatát hozza létre az egységesnek tekintett nyugati szövetségen belül. A megerősödő atlanti „technikai hegemónia” növelheti Nyugat-Európa alárendeltségét, és gyengítheti a regionális biztonság- politika „újraeurópaizálásának” esélyeit, s a Szovjetunió számára a hadászati fölény, az elsőcsapásmérő-képesség megszerzésének a veszélyét idézi fel stb. A Reagan-beszéd - mint Brauch írja - az amerikai katonai stratégia fejlődésében fontos fordulópont. 1967-től a rakétaelhárító védelmi rendszereket (ABM, BMD) korlátozó és nukleáris támadófegyverek egyensúlyát előnyben részesítő MAD („kölcsönösen biztosított megsemmisítés”) hívei kerültek fölénybe, míg a hetvenes évek közepétől a „korlátozott nukleáris opciók” (warfighters) doktrínájának a szószólói nyertek mindinkább teret. Az utóbbiak az elrettentés „hitelességének” a megőrzéséért az „elhúzódó” és „megnyerhető” atomháborúra való képesség kialakítását követelik, egyfelől a mind pontosabb nukleáris és eurohadászati hordozórendszerek újabb nemzedékeinek a kifejlesztésével, illetve hadrendbe állításával (Pershing-2, MX, Mid- getman, Trident, B-i Stealth repülőgép stb.), másfelől az amerikai parancsnoki, kommunikációs és ellenőrzési rendszerek megerősítése útján. Valójában a SALT-II megállapodás elleni nyílt támadás és az ún. sebezhetőségi ablak deklarálása a hadászati paritás alapját képező MAD-doktrína elvetését jelentette. Az amerikai stratégia történelmi vitájában az egyik oldalon látszólag a megerősített támadóképességek hívei vannak a „mirvesített” szárazföldi és tengeri interkontinentális rendszerek (CBM, SLBM) korszerűsítésének programjával, míg a másik oldalon azok állnak, akik hatékony rakétavédelmet követelnek. A támadó- és védőtegyverek prioritásának történelmi vitája azonban - amint erre Brauch könyve későbbi részeiben rámutat - csupán látszólagos: a reagani politikában egyrészt mindkét típusú fegyverrendszer egyidejű korszerűsítésének lehetünk tanúi, másrészt a defenzív képességek fejlesztése új támadó opciókat teremt és viszont. A könyv egyik legérdekesebb - „Peene- mündétől a szputnyiksokkig. Az űrutazás kezdete és a világűr militarizálásának előfeltételei” című - fejezete néhány olyan technika- és politikatörténeti összefüggést mutat be, amelyeket részleteiben a nagyközönség aligha ismer. Brauch történelmi keresztmetszetükben ismerteti azokat az eredményeket, amelyeket a náci Németország peenemündei kísérleti telepén a robotrepülőgépek és a ballisztikus rakéták kutatása és fejlesztése terén elértek. Végül is a szerző arra a kérdésre ad választ, hogy mi volt az a „software” és „hardware”, melyre az Egyesült Államok - a megfelelő dokumentációk, továbbá a német mérnökök és technikusok elitjének az „importjával” - a második világháború után szert tehetett. Képet kapunk a peenemündei eredményeknek az amerikai kutatási és fejlesztési programokba történő integrálódásának folyamatáról. Az amerikai haderőnemek közötti konkurenciának és az ezzel kapcsolatos párhuzamos fejlesztéseknek - írja Brauch - igen nagy része volt abban, hogy 1957-ben az első szputnyik fellövésével az Egyesült Államok az interkontinentális ballisztikus rakéták területén a Szovjetunió után a második helyre szorult. Ám a szerző figyelmét nem kerüli el az a fontos tény, hogy az amerikai politika miképp manipulálta az ebből származó sokkhatást, azaz — a műszaki képességek gyors kiegyenlítődése ellenére - az amerikai politikusok miképp használták azt fel a „rakétarés mítoszának” kialakítására, a mind költségesebb rakétafejlesztési programok elfogadtatására, a kutatások nagyobb összpontosítására. Nem véletlen, hogy a „rakétarés mítosza” mint központi belpolitikai téma döntő szerepet játszott J. F. Kennedy elnökké választásában, s az sem véletlen, hogy az új elnök az amerikai fölény biztosítása végett az „új határok” meghódítását a földön és a világűrben egyik legfontosabb politikai jelszavának tekintette. Brauch annak bemutatására is kitér, miként profitált a Szovjetunió az amerikaiak által hátrahagyott német technikai szakismeretekből, ám leszögezi: a szovjet rakétafejlesztés M7
