Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Galambos Judit: Joseph Nye (szerk.): Hogyan készül Amerika Szovjetunió-politikája?
szervek hatékony együttműködését, és informálja az elnököt a különböző véleményekről és döntési lehetőségekről. Bowie ezt még azzal is kiegészíti, hogy mindehhez erős és határozott vezetésre, továbbá a külpolitika egyes részterületeit illetően nagyobb szakértelemre lenne szükség. A kongresszusnak pedig meg kellene maradnia ellenőrző és jóváhagyó szerepénél, és az elnökre kellene bíznia a külpolitikai irányvonal kialakítását és formálását. Ehhez persze az is szükséges, hogy az elnök részletesen és folyamatosan tájékoztassa a törvényhozás vezetőit és legbefolyásosabb tagjait, ők pedig megbízzanak az elnök hozzáértésében és ítélőképességében - állapítja meg Bowie. (94. 1.) Terjedelmi okokból nem mutathatjuk be minden egyes fejezet gondolatmenetét, ezért a továbbiakban a recenzens csak arra szorítkozhat, hogy felsorolja a könyvben szereplő kérdésköröket. A második rész a szovjetamerikai kapcsolatrendszer egyes kulcstémáit veszi sorra. Richard Betts e viszony katonai oldalának és a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kérdéseknek a vizsgálatakor felhívja a figyelmet arra a veszélyre, hogy az amerikai politikai vezetés gyakran a „fenyegetettség” eltúlzásának eszközéhez folyamodik abból a célból, hogy elnyerje a fegyverkezési programjaihoz szükséges politikai támogatást. Betts keresi azokat a megoldásokat, amelyek képesek ezt a tendenciát hatékonyan ellensúlyozni, és lehetővé teszik egy kiegyensúlyozott, hosszú távú politika folytatását. Alexander George a bilaterális és harmadik világbeli szovjet-amerikai konfliktusokkal és válságokkal, azok megoldási módszereivel foglalkozik. Felhívja a figyelmet az elretten- tési politika ellentmondásaira: a hatásos „elrettentés” érdekében az Egyesült Államoknak gyakran fenyegetőleg kell fellépnie, amikor a nyugati világ „életbevágó érdekeit” veszélyeztetve látja, például a fejlődő világ valamelyik régiójában. Az ilyen fenyegető fellépés azonban leginkább az amerikai közvéleményt és a szövetségeseket „rettenti meg”, akik saját biztonságukat féltik a konfliktus esetleges eszkalációjától. Ha viszont az amerikai vezetés hajlandóságot mutat a Szovjetunióval való együttműködésre a válságok megelőzése végett, könnyen abba a gyanúba keveredik, hogy nagyhatalmi érdekszférapolitikát folytat kisebb és gyengébb országok rovására, kiárusítva azok érdekeit. George szerint a katonai erő növelése nem helyettesítheti a realista külpolitikát, már csak azért sem, mert a pusztán katonai erőn alapuló elrettentés az „alacsonyabb szintű” (fejlődő világbeli) konfliktusok esetében többnyire teljesen hatástalan, ugyanis legfeljebb a konfliktus ideiglenes elfojtására képes, a válság mögött rejlő tényleges problémák megoldására azonban alkalmatlan. George szerint a katonai erőt diplomáciával kell kiegészíteni, és az előbbi révén nyert „haladékot” tárgyalásokra kell kihasználni, amelyekbe a Szovjetuniót is be kell vonni. Végül azt a kérdést is felveti, reális-e egyáltalán azt elvárni az amerikai külpolitikától, hogy a Szovjetuniót és a kommunizmus terjedését mindig és mindenhol „feltartóztassa”. Szerinte ez teljesen irreális célkitűzés lenne. Az Egyesült Államoknak legfeljebb csak arra lehet reménye és lehetősége, hogy az eddiginél hatékonyabban versengjen a Szovjetunióval, és befolyásának növekedését lelassítsa, mert teljesen megakadályozni úgysem tudja. Goldman és Vernon a szovjet-amerikai gazdasági kapcsolatokat helyezik nagyító alá. E kapcsolatokban amerikai részről a kitűzött célok elérésének eredménytelenségéről és következetlenségek egész soráról számolnak be. Noha ők is szükségesnek tartják bizonyos - közvetlenül katonai jelentőségű - fejlett technikai színvonalú termékek exportjának korlátozását, de ezt igen szűk körre terjesztenék csak ki, és óva intenek az embargópolitikától, illetve a Szovjetunióval szembeni gazdasági nyomás és zsarolás politikájától, mert szerintük ez eleve kudarcra ítélt vállalkozás lenne. Strobe Talbott az ún. emberi jogi kérdésekkel foglalkozik, amelyen Nyugaton többnyire a szocialista országok belügyeibe való beavatkozást és ezen országok társadalmi rendszerének „megreformálására” tett kísérleteket értenek. Talbott beismeri, hogy ez a kétoldalú kapcsolatok legkényesebb, legnehezebben kezelhető területe, és amerikai szempontból egyúttal a legeredménytelenebb is. A harmadik rész a háború óta eltelt időszak szovjet-amerikai viszonyának történetét és belpolitikai hátterét vizsgálja, három fontos periódusban: a hidegháború, az enyhülés és a megújult ellenségeskedés időszakában. Mindhárom történeti korszak közös problémája a szerzők szerint a Szovjetunióval kapcsolatos túlzásokra való hajlam volt: a hidegháborút a „szovjet veszély” eltúlzása jellemezte, az enyhülés korszakát pedig a szovjet „magatartás” megváltozásához fűzött illúziók. Ernest May arra világít rá, hogy a hidegháború 145
