Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Galambos Judit: Joseph Nye (szerk.): Hogyan készül Amerika Szovjetunió-politikája?
továbbá a kormányzati hierarchia magasabb posztjait betöltő személyek teljes és rendszeres kicserélődése az elnökválasztások után. Ez a sokszínű és széles vezető réteg értelemszerűen nehezebben tud egyetértésre jutni a követendő politikát illetően - állítja Nye. A változások megkönnyítése, a tehetetlenség leküzdése és a reagálások meggyorsítása céljából a politikai vezetés kénytelen eltúlozni a „külső veszély” nagyságát. Emellett a két párt közötti versengés is erősíti a külpolitikai hullámmozgást, hiszen minden hatalomra kerülő kormányzat - legalábbis eleinte - felülbírálja az előző adminisztráció külpolitikáját. Az amerikai politikai gondolkodásmód gyakorlatiassága és problémaorientáltsága tovább nehezíti a hosszú távú tervezést. E látszólag felületes megállapítások tovább mélyülnek és árnyaltabbá válnak a további fejezetekben. A könyv három megközelítésben taglalja az Egyesült Államok szovjet politikáját: az első rész a belföldi szereplőkre koncentrál, a második rész témák szerint csoportosítva vizsgálja, milyen módon és mértékben sikerült megvalósítani az amerikai célkitűzéseket a Szovjetunióval szemben a második világháború vége óta, a harmadik rész pedig időrendi sorrendben tekinti át a szovjet-amerikai kapcsolatok történetét és belpolitikai hátterét. A negyedik részben a szerkesztő összefoglalja az egyes szerzőknek a változtatásokra tett javaslatait, és kiegészíti azokat a saját következtetéseivel. A vizsgált politikai folyamat alanyait a következő csoportosításban tárgyalják a szerzők: közvélemény, törvényhozás és az elnök, illetve a kormányzat. Schneider a közvélemény túlnyomó részét hagyományosan „nem globalistá- nak” tartja, amely nem érdeklődik a külpolitika iránt, és elítéli a más országok ügyeibe való beavatkozást. Igényeik és elvárásaik a külpolitikával kapcsolatban két szóval fejezhetők ki: béke és erő. A közvélemény jóval kisebb és politikailag aktív része (a szerző ezt nevezi többnyire elitnek) nemcsak érdeklődést tanúsít a külpolitika iránt, hanem támogatja is azt a felfogást, miszerint az Egyesült Államoknak aktív, globális külpolitikát kell folytatnia. A hatvanas évekig az eliten belül és a pártok között egyetértés uralkodott az amerikai külpolitika céljait és módszereit illetően. Ekkoriban az elit többnyire támogatta az elnökök külpolitikai kezdeményezéseit, és elfogadta azok indítékait. Ez a modell azonban felbomlott a vietnami háború, a Watergate- botrány és a hatvanas évek tiltakozó mozgalmai következtében. Általános bizalmatlanság alakult ki a kormányzattal szemben, és ezt tovább fokozta a tömegkommunikáció kritikus, hatalomellenes beállítottsága, amely sokszor szenzációhajhászással párosult - érvel Schneider. Az „establishment”-tel való szembefordulás az elitben „morális” és „ideológiai” színezetet öltött, ami az elit polarizálódásához vezetett. A középutas politikai vezetést jobbról is, balról is támadások érték, és hamarosan ezeknek a „szélsőségesebb” erőknek a kezébe került a pártok irányítása: a Republikánus Párt így konzervatívabbá, a Demokrata Párt pedig liberálisabbá vált. A „konzervatív glo- balisták” a katonai erő növelését kívánják, ellenzik az enyhülést, és a világ Kelet-Nyugat irányú megosztottságára helyezik a hangsúlyt.. A „liberális globalisták” ellenzik a katonai erőre való támaszkodást, támogatják az enyhülést, és a világ Észak-Dél irányú megosztottságát találják a legaggasztóbbnak. A pártok „ideológiai” polarizálódását azonban nem követte a tömegek hasonló polarizálódása. A választók többsége továbbra is „nem globalista” maradt, és továbbra is a béke és erő egyidejű biztosítását várja el az elnöktől- A polarizálódott politikai erők éles versenyt folytatnak e tömeg támogatásának elnyeréséért, amely a két irányzat között sodródik, attól függően, hogy a két alapvető érték közül melyiknek a veszélyeztetettségéről tudják jobban meggyőzni. Korábban az eliten belül uralkodókonszenzus megkönnyítette egy „ideológiailag” kevésbé következetes, ám pragmatikus külpolitika folytatását, amely mind a béke, mind az erő iránti igényt kielégítette. Paradox módon egy „minden gyanú felett álló”“ konzervatív republikánus elnök könnyebben kapott támogatást egy szovjet-amerikai fegyverzetkorlátozási egyezmény megkötéséhez, mint egy liberális demokrata. Az utóbbinak viszont könnyebb dolga volt, ha a katonai költségvetés növelését akarta megszavaztatni- A politikai vezetés iránti bizalom megrendülésével, a pártok polarizálódásával és az ellenzék élesebb szembenállásával azonban megnehezült az elnökök helyzete. Saját pártjuk „morálisan és ideológiailag következetes” külpolitikát vár el tőlük, és ez a követelmény egyre inkább ellentétbe kerül a választókat kielégítő, hatékony és pragmatikus külpolitika követelményével. Reagan Amerika ereje helyreállításának a jelszavával, egy erősödő konzervatív hullám hátán került be a Fehér Házba, és a választók többsége eleinte támogatta fegyverkezési 143
