Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Szentesi György: A szovjet-amerikai hadászat erőegyensúly, a hadászati fegyverzetkorlátozás és a hadászati rakéták elhárításának összefüggései
Az atom-tengeralattjárók és a fedélzeti rakéták területén meglévő tényleges amerikai fölényre egyértelműen utal a két világhatalom földrajzi helyzete közötti különbség. Az Egyesült Államok olyan két hosszú óceáni partszakasszal rendelkezik, amely mentén gyakorlatilag korlátlan számú, az atom-tengeralattjárók folyamatos üzemeltetésére alkalmas bázist építhet ki. Ezzel szemben a Szovjetuniónak szinte nincs egész évben (az időjárás viszontagságaitól függetlenül) működtethető nyílt tengeri vagy óceáni atomtengeralattjáró-bázis létesítésére alkalmas partszakasza. Éppen ezért a Szovjetunió biztonságát csak igen kis mértékben alapozhatja a hadászati fegyverek ezen összetevőjére - az effajta szovjet és amerikai fegyverek egyensúlya tulajdonképpen nem teremthető meg. A hadászati támadófegyverek mennyiségi fejlődését bemutató 2. táblázatból kitűnik, hogy a kiegyenlítődés, a számszerű egyensúly kialakulásának időpontja az 1960-as évek végére, az 1970-es évek elejére tehető. A szovjet-amerikai hadászati erőegyensúly kialakulásának időszakaként ezért az 1960-as, 1970-es évek fordulóját szokás tekinteni. A szovjet-amerikai hadászati erőegyensúly létrejötte ugyan e fegyverek korlátozásáról folytatott tárgyalások megkezdését eredményezte, de nem vetett gátat a hadászati támadófegyverek fejlesztésének. Mindenekelőtt azért nem, mert az amerikai gondolkodásmód képtelen volt beletörődni az erőegyensúlyba, a megegyező veszélyeztetettségbe. Így került sor 1970-től - tehát már a szovjet-amerikai hadászati fegyverzetkorlátozási tárgyalások idején - az első több, külön-külön célra irányítható atomtöltetet tartalmazó rakétafejrészek (MIRV) rendszerbe állítására, először a Minu- teman-III szárazföldi telepítésű interkontinentális rakétán, majd a Poseidon atomtengeralatt járó-fedélzeti rakétán is. E jelentős fejlesztés megvalósításával az amerikai hadászati rakéták célmegsemmisítő képessége 15 esztendő alatt több mint négyszeresére növekedett, miközben a hordozórakéták mennyisége néhány darabbal csökkent is. Az amerikai előnyszerzés kiegyenlítésére a Szovjetunió ugyancsak megkezdte a több töltetű fejrészes rakétái szolgálatba állítását. 1975-től elsőként az SS-17 (RSZ-16), SS-18 (RSZ-20) és SS-19 (RSZ-18) típusú szárazföldi telepítésű interkontinentális rakétákat, majd 1978-tól az SS-N-18 (RSZM-50) típusú tenger alatt járó-fedélzeti rakétákat látták el több atomtöltetet tartalmazó fejrésszel. A szovjet rakéták többtöltettel való felszerelésének kezdetétől eltelt több mint 10 esztendő alatt a szovjet hadászati rakéták célmegsemmisítő képessége - változatlan rakétaállomány mellett — majdnem három és félszeresére növekedett. A szárazföldi telepítésű interkontinentális rakéták technikai fejlődésében fontos eredménynek tekinthető, hogy drasztikusan sikerült csökkenteni a rakéták indításhoz való előkészítésének idejét. A több órás előkészület a harckész állapotban tartott rakéták esetében néhány percre csökkent. Ez jellemző a legkorszerűbb típusokra, az amerikai Minuteman-III-ra (és természetesen a most rendszerbe álló MX-re), valamint a szovjet SS-17 (RSZ-i6-)ra, SS-18 (RSZ-2o)-ra 107
