Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Deák Péter: Külpolitika és honvédelem korunkban
szik. Mivel azonban a háború bipoláris jelenség, nyilvánvaló, hogy a potenciális ellenség politikája és akarata - mint antitézis - szintén részt vesz e genezisben, és a háború megindításában a két fél politikai „kromoszómái” együttesen játszanak szerepet. A politikát azonban nem lehet a külpolitikával, a nemzetközi célokkal és tendenciákkal azonosítani. Részben azért nem, mert maga a fegyveres erőszak és az annak képességét hordozó fegyveres erő alapvetően belső faktor is. Mindez pedig nem csupán a katonai szervezet belső elnyomó funkciójából ered, hanem abból is, hogy a haderő fejlesztése, karaktere, gazdasági, társadalmi bázisa, forrása és potenciálja mindig belpolitikai meghatározottságú, gazdaságpolitikai függőségű. Maga a fegyveres erő az „elsődlegesen politikai jellegű társadalmi mechanizmusok” rendszerébe tartozik.4 A háborút meghatározó — és a hadügyben kifejeződő - politika értelmezésének bizonyos fokú torzulása, a külpolitika szerepének túlértékelése annak is következménye lehet, hogy korunk nemzetközi kérdéseiben sajnálatos módon az utóbbi években előtérbe kerültek a katonai szembenállás, az ezt tükröző fegyverkezés kérdései, s a nyugati elemzések ennek csak a nemzetközi indítékait hangsúlyozzák. De hogyan is vizsgálhatnák a hatalom belső és profitérdekeit, a militarista tendenciák belső rugóit? Pedig a fegyverkezés, a hadseregfejlesztés, az erőpolitika (másik oldalról a háború elkerüléséhez való viszony) végső fokon mégis a belső osztályharc, illetve a társadalom által kitűzött fejlesztési célok következménye, szekunder, sokszor tercier tényezője. A politika végső fokon a gazdaság által meghatározott. Ezért a háború lényegét meghatározó politika az állam globális, teljes politikájának származéka, a (hon-)védelmi politika, a hadügy koncepcionális alapja, mely a kül-, a bel- és a gazdaságpolitika közötti mezőben, azok hatósugarában helyezkedik el. Kende István - Clausewitzre hivatkozva - a háborúról mint „a politikai érintkezés más eszközökkel való folytatásá”-ról ír.5 Ez az értelmezés egy újabb figyelemreméltó kérdést vet fel. A politikai érintkezés katonai szembenállással való felváltása ugyanis lényegileg különbözik a politikai irányvonal folytatásától. A politikai viszony mint kapcsolaton alapuló állapot ugyanis megszakad, és átadja helyét a legélesebb konfrontációnak, a harcérintkezésnek. A két fél közötti viszony tartalma lényegileg nem lesz más, formája azonban olyan élesen változik, hogy egymás tagadásához vezet. Nagyon fontos kijelenteni, hogy a háború, a fegyveres küzdelem totalitása nemcsak megváltoztatja a politikai kapcsolatokat, hanem megszakítja azokat, és korlátozza, gátolja újrafelvételüket. A háború tehát ilyen értelemben a politika „jóvátehetetlen” folytatása. A háború és az őt megelőző politika közötti tartalmi kontinuitás mellett a két jelenség közötti különbségből eredően teljes formai és részben tartalmi diszkontinuitás is jelentkezik. A politika folytatásaként értelmezett háborút tehát egyértelműen a hatalom
