Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Csáki György: összehangolt akcióprogram a trópusi Afrika tartós fejlődésére
föllángolt éhínség minden korábbinál drámaibban irányította a világközvélemény figyelmét a fekete kontinens súlyosbodó problémáira. Nemzetközi szervezetek sora, így legutóbb 1984 végén a Világbank is terjedelmes tanulmányt publikált az afrikai gazdasági-társadalmi állapotokról, felvázolva a nehézségeket, de bizonyos alternatívát is nyújtva Afrika jövőjét illetően. Afrikában a válság súlyosbodik. Az élelmiszerimport és az élelmiszersegélyek rohamos növekedése ellenére Afrika népességének 20 százaléka a biológiailag szükségesnél kevesebb tápanyaghoz jut: míg 1972-1974-ben az éhezők és súlyosan alultápláltak számát 80 millióra becsülték, addig 1984-ben számuk már meghaladta a 100 milliót is. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy a legoptimistább becslések is az egy főre jutó GDP további, évi 0,7 százalékos csökkenését jelzik. A „modern” Afrika helyzete is súlyos és folyamatosan romló: egyre több teherautó és autóbusz válik üzemképtelenné a megfelelő karbantartás és a pótalkatrészek hiánya miatt, az utak egyre nagyobb hányada válik szezonálisan vagy véglegesen járhatatlanná, nem működnek repülőterek, mert nincs áram a biztonsági berendezések és a minimális világítás működtetéséhez, és így tovább. Afrika nem rendelkezik a szükséges erőforrásokkal, de a meglévők racionális elosztására sem képes. Természetesen a trópusi Afrika országainak helyzete nem egyforma. A félsivatagos övezet szegény országaiban (Burkinában, Gambiában, Maliban, Mauritániában, Nigerben, Szomáliában és Csádban) él a régió népességének mintegy 8 százaléka. A népesség 30 százalékának otthont adó közepes jövedelműnek tekinthető kőolajtermelő (és -exportáló) országok termelik a régióban előállított GDP felét. A régió népességének mintegy 10 százalékát tömörítik azok az országok (Botswana, Elefántcsontpart, Kenya, Malawi, Maurice-szigetek és Szváziföld), amelyek gazdasága az elmúlt két évtizedben a kontinens átlagát jóval meghaladó mértékben fejlődött. A helyzet katasztrofális romlása természetesen több konjunkturális és számos hosszú távon ható tényezőre vezethető vissza. Különösen súlyos szárazság vonul végig Afrikán: 1982-ben kezdődött délen, 1983-ban érte el a Szahel-övezetet, majd 1983-1984-ben Kelet- Afrikát, 1984-ben újra Dél-Afrikát sújtotta. A termelés csökkenése eléri a 15 százalékot, és egyaránt érinti az élelmiszernövényeket és az állatállományt, valamint az olyan fontos exportnövényeket is, mint a kávé és a kakaó. A normális termelés helyreállításához folyamatosan legalább öt évig elegendő csapadékra van szükség. Nem sokkal jobb az ipar, mindenekelőtt a feldolgozóipar helyzete sem: 1970 óta csökken a régió feldolgozóipari termelése. A kapacitáskihasználatlanság katasztrofális méreteket ölt: egyes iparágakban a névleges kapacitásoknak alig 25—30 százaléka működik. Romlik a külső helyzet is. A régióban 1980 és 1982 között különösen erős cserearányromlás következett be: ez okból GDP-jük 1,2 százalékát vesztették el, de a régió legszegényebb országai számára ez a veszteség elérte a 2,4 százalékot is. Súlyosan nehezedik a trópusi Afrika országaira az adósságszolgálatok növekedésének terhe is: eddig 13-ban kényszerültek a törlesztés átütemezését kérni. Még azok az országok is (mint például Nigéria és Elefántcsontpart), amelyek jól kihasználták az 1970-es évek nyersanyag- és nyerstermék-konjunktúráját, a nyolcvanas években átütemeztetésre, a gazdaságfejlesztési terveik erőteljes visszafogására kényszerültek. A terhek tovább nőnek: az 1981. évi 4,1, az 1982. évi 5, továbbá az 1984. évi 9,9 milliárd dollárnyi bruttó adósságszolgálattal szemben 1985 és 1987 között évi 12 milliárdos összesített adósságszolgálat terheli majd a régió országait. Fekete-Afrika ugyanakkor viszonylag jelentős külföldi segítséget is élvez: 1982-ben az egy főre jutó segélyek összege 19 dollár volt a trópusi Afrika egészében, míg 42 dollár jutott a télsivatagos országok egy-egy lakosára. Egyes országokban a segélyek nemcsak a beruházások egészét, de bizonyos mértékig a fogyasztást is finanszírozzák. 1980 óta a hivatalos segélyek mennyisége stabilizálódott, noha a régió részesedése a fejlődő országoknak juttatott összes segélyekből nőtt. Ezzel párhuzamosan azonban a régióba irányuló magántőke-áramlás mintegy a felére csökkent. A helyzet romlásának belső okai között bizonyára előkelő helyet foglal el a nem jövedelmező beruházások elburjánzása. A hatalmas (mindenekelőtt állami) beruházásokat elsősorban az 1970-es évek kedvező nyers- anyagáraira alapozták. Majdnem minden kőolaj-importáló fekete-afrikai ország hatalmas beruházásokkal válaszolt az áremelkedésekre, amelyeket azonban közismerten drasztikus áresések követtek. így lehetetlenné vált a be154
