Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - SZEMLE - Baracs Dénes: Két választási rendszer az V. köztársaságban
is meghatározó többséghez juttassa a nemzetgyűlésben. Ez szintén a IV. köztársaság gyakorlatának kiábrándító tapasztalataival magyarázható: az intézmények működésének megbénulását éppen a hegemón, döntő súlyt képviselő egységes politikai erő hiánya okozta. Hogyan működött a körzetenkénti, kétfordulós választási rendszer? Bár a különböző (községtanácsi, járási tanácsi, nemzetgyűlési) választásokon voltak részletkülönbségek, sőt a községtanácsi választásoknál attól függően is változott a szavazási eljárás, hogy 30 ezer, illetve 100 ezer lakoson aluli vagy fölüli az illető település, az alapelv (amely - sokkal messzemenőbb politikai következményekkel - 1962-től az elnökválasztásra is érvényes) lényegében azonos volt. Eszerint az első fordulóban azt választották meg, aki megszerezte a leadott szavazatok 50 százalékát plusz legalább 1 szavazatot (ez azonban nem lehet kevesebb a szavazásra jogosultak számának 25 százalékánál). Amennyiben ez egyetlen jelöltnek sem sikerül, egy héttel később második fordulóra kerül sor, amelyben a megválasztáshoz már elég a szavazatok relatív többsége is, vagyis az győz, aki a legtöbb szavazatot kapja. A második fordulóból általában kizárják azokat a jelölteket, akik nem érnek el egy bizonyos küszöböt, a képviselőválasztásnál például 1966-tól a szavazásra jogosultak számának 10, 1976-tól 12,5 százalékában határozták meg ezt a bizonyos küszöböt (a gyakorlatban ez a leadott szavazatoknak 16-17 százalékát jelentette). Az elnökválasztásnál - amelyben az egész ország „egyetlen szavazókerületnek” számít - a második fordulóra eleve csak két jelölt, az első fordulóban legjobb eredményt elért két jelölt marad, ők vívnak párviadalt. A két forduló két ellentétes funkciót töltött be. Az elsőben a szavazókerületek jó részében a franciák „selejteztek” (ekkor kiestek a gyengébbek), a másodikban pedig választottak. Az elsőben a választási csaták igen jelentős részében minden politikai párt, erő saját jelöltet indított. Általában az első fordulóban lehetett felmérni az egyes politikai pártok befolyását. A parlamenti mandátumok elosztását azonban jelentős mértékben módosította a második forduló, amelyben már nem az számított, hogy kinek van a legnépesebb saját tábora, hanem hogy melyik jelöltnek nagyobb a gyűjtőereje. Igaz, hogy csak az elnökválasztásnál kötelező a „páros viadal,” ám a gyakorlatban szinte minden választásnál a második fordulóban lezajló csaták döntő többségében végül is csak két jelölt maradt versenyben. Azok, akik a jobb-, illetve baloldalon a legjobb eredményt érték el az első fordulóban, illetve bizonyos speciális helyzetekben azok, akiknek a legjobb esélye volt a második fordulóban a jobb-, illetve baloldali ellenfél fölötti győzelemre. Ez a szavazási rendszer, amelyet először a kezdetben rendeleti úton kormányzó de Gaulle tábornok vezetett be 1958. október 13-án - s amely a későbbiekben számos részletét illetően módosult - átalakította a választási harc technikáját, és a francia parlamentben óriási többséget biztosított a gaulle-ista tábornak. Természetesen ezúttal sem pusztán a szavazási módról volt szó: ez azonban alkalmas I07
