Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 3. szám - TUDOMÁNYOS ÉLET - Dunay Pál: A békekutatás szerepe a közvéleményformálásban (Kerekasztal-konferencia)

A hozzászólók felvetették, hogy az információcserével kapcsolatban több tartalmi elemzésre van szükség. Felmerült az a kérdés, hogy a békekutatók miként használhatnák ki a tömegtájékoztatás lehetőségeit a közvélemény alakítására, tájékozottságuk növelésére. Jelenleg ugyanis a televíziók oktatási műsoraiban szó sem esik a béke és a leszerelés kérdéseiről. Ezzel foglalkozó programokat kellene ajánlani az egyes televíziótársaságoknak. Az ilyen műrorok növelhetnék a békekutatók befolyását saját hazájukon kívül is.

Az előadások közül nem mindegyik foglalkozott a közvéleményformálással, a viták is többször eltértek a konferencia címében meghatározott kérdéstől. Peter Wallensteen például azt elemezte, milyen okok következtében váltotta fel az enyhülést újra a nemzetközi feszültség fokozódása.

Az enyhülésnek - az előadó szerint - voltak az Egyesült Államok és a Szovjetunió számára közös céljai:

Törekvés az atomháború kitörésének elkerülésére. A válságokat úgy akarták irányítani, hogy minimálisra csökkentsék a véletlen háború kockázatát; mindketten megjósolható, előrelátható kapcsolatokra törekedtek.

Határt kívántak szabni a nukleáris fegyverkezési versenynek. Céljuk nem elsősorban a leszerelés, hanem a fegyverkezési verseny lefékezése, a fegyverzet- ellenőrzés volt.

Ezt egészítették ki a remélt gazdasági előnyök: a Szovjetuniót a korszerű technológiához és a gabonához való hozzájutás, az Egyesült Államokat pedig az új piacok vonzották.

A két tömb között azonban fennmaradt az alapvető ellentét. Ez az időszak csak békés egymás mellett élést, de nem teljes békét jelentett. Az enyhülésnek Wallensteen szerint nyolc, nem kevésbé problematikus feltétele volt:

1. Ameddig a „szuperhatalmak” saját követelményeiknek megfelelően sikereket könyvelhetnek el, az enyhülés folytatódik. Ha azonban valamelyiküket kudarcok érik, főként ha ez jelentős mértékben az ellenfélnek tudható be, a vesztes a helyzet megváltoztatására törekszik.

2. A nyugati magatartás ingadozott a Szovjetunió és a kelet-európai országok közötti szerves kapcsolat tudomásulvételével kapcsolatban. így a Carter-kormány- zat által erőltetett emberi jogi kampány már nem ezeknek az országoknak a társadalmi rendszerét kívánta megváltoztatni, hanem csak bizonyos „liberalizálást” tűzött ki célul mind a szocialista országok egymás közötti nemzetközi kapcsolataiban, mind pedig belső viszonyaikban. így nem meglepő, hogy Reagan 1980-as választási győzelmekor a Szovjetunióban megfogalmazódtak olyan remények, hogy az új kormányzat az enyhülés „humánus” oldalai helyett újra a „reálisat” helyezi előtérbe.

3. Az Egyesült Államok arra számított, hogy nyugat-európai szövetségesei oly mértékben felsorakoznak mögötte, hogy a Szovjetunió nem fordíthatja őket szembe egymással. Nem kétséges azonban, hogy az amerikai embergópolitika és a NATO nukleáris stratégiájával kapcsolatos nyilatkozatok az 1980-as évek elején

129