Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - TUDOMÁNYOS ÉLET - Dunay Pál: A békekutatás szerepe a közvéleményformálásban (Kerekasztal-konferencia)
gadják a huszas évektől a hatvanas évekig divatos „Hogyan befolyásoljuk kormányunkat?” hatástalan modelljét, ami pedig még soha semmilyen hatást nem gyakorolt a történelmi események menetére. Az intézményes békekutatás csatlakozott „a realista tudósok” kórusához. Míg a társadalomtudományok máig sem tudnak túl sokat az emberi magatartás alakításáról, addig a természettudományok - hogy csak néhányat említsünk eredményei közül - megteremtették az atombomba, a vegyi fegyverek és az atom-tengeralattjáró létrehozásának tudományos feltételeit. Már a hatvanas évek óta empirikus és logikai alapon egyaránt megsemmisítő kritika érte az elrettentés doktrínáját. Mindez azonban sem Keleten, sem Nyugaton nem ingatta meg azt a meggyőződést, hogy csak az elrettentés eredményezhet „örök békét”, vagy legalábbis a háború megelőzését. H. Tromp a békekutatásnak a közvéleményformálásra gyakorolt hatását sem értékelte sokkal pozitívabban. Megállapította, hogy a békekutatók olyan kérdéseket vetettek ugyan fel, amelyek valóban válaszra vártak, s azokra olyan feleleteket adtak, amelyeket valóban meg kellene ismertetni a közvéleménnyel. Ezek a problémák azonban mégsem érdekelték a tömegkommunikációt, s így nem meglepő, hogy a békekutatás eredményein :k nem volt társadalmi hatásuk. A békemozgalmakhoz fűződő viszonyt tekintve sem jobb a helyzet. A békével, biztonsági kérdésekkel kapcsolatos nevelésnek egyetlen feladata van: meg kell ismertetni az emberekkel mindazt, amire életükhöz szükségük van. Az utolsó évtizedek gyors társadalmi változásainak az az eredménye, hogy az oktatási rendszer csak a múltat ismerteti meg a tanulókkal, gyakran dezinformál, hatásai gyakran diszfunkcionálisak. Mindezek ellenére addig nincs értelme a tanulókkal — legyen szó akár gyermekekről, akár felnőttekről — bizonyos nyugtalanító tényeket (például az atomfegyverek hatásait) megismertetni, amíg ugyanebben a képzési programban ugyanezeket az embereket meggyőzik a védelem, a háborúk, az elrettentés, a fegyverek és végül az atomfegyverek használatának elkerülhetetlenségéről. A békekutatás mindmáig nem dolgozott ki a békére, az államok közötti konfliktusok elkerülésére alkalmas elméletet, nem adott alternatívát. Fejlődésének máig is tartó első szakaszában csupán két komoly eredményt ért el: az elrettentés doktrínájának s az alapját képező nemzetközi kapcsolatoknak a bírálatát, továbbá jelentős mértékben hozzájárult a jelenlegi helyzet néhány fontos elemének leírásához. Tromp végkövetkeztetése meglehetősen pesszimista: „A békére nevelés valószínűleg ott fogja végezni, ahol a [nyugati] békemozgalmak most tartanak: ha a megközelítés nem változik meg alapvetően, semmit nem fog elérni.” A keleti és a nyugati békekutatás között szerinte hiányzik a megértés, nézeteik között szakadék tátong. Nem nevelhetünk leszerelésre, hiszen a leszerelés olyan bonyolult folyamatok eredménye, amelyeket még a béke kutatás sem érint. Vagyis ez segít megszilárdítani hitünket abban a mítoszban, hogy egy leszerelési vagy fegyverzetkorlátozási szerződés mindent megoldana.
