Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - 40 ÉV TÖRTÉNETÉBŐL - Tolnay László: A Varsói Szerződés katonai doktrínájának és hadászatának néhány összefüggése
sának lehetőségét is, annak tudatában, hogy ez feltehetőleg a végső erőpróba lesz. A Varsói Szerződés katonai doktrínája - „Európa-központúsága” mellett - alapvetően a szovjet katonai doktrína feltételeire épül, figyelembe véve a szövetség védelmi jellegét és a tagországok nemzeti sajátosságait. A közös katonai doktrína alapja a háborúk társadalmi-politikai értékelésének azonosságán túl az a felismerés, hogy a lehetséges fegyveres összecsapás mértékét alapul véve, csak a Szovjetunió rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, amelyek biztosítják a győzelmet, s mivel a kisebb tagállamok önállóan nem lennének képesek megvédeni magukat, szorosan együttműködnek a szovjet erőkkel. II. A „reális elrettentés” elnevezésű amerikai katonai doktrína elfogadása óta eltelt csaknem másfél évtizedes időszak fontos változásokat hozott az Egyesült Államoknak és NATO-szövetségeseinek hadászatában. Lényegében befejeződött annak felülvizsgálata, és kialakultak azok az új elvek, amelyek feltehetően tartósan meghatározzák a nyugati katonai szövetség fellépésének jellegét. C. Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere azt a „közvetlen szembenállás” stratégiájaként jellemezte. Az erőfölény megszerzését és ennek alapján az erő pozíciójából való fellépés képességét feltételező hadászati koncepciót azzal indokolják, hogy ha a Szovjetunió az amerikaiak által létfontosságúnak minősített tényezőkkel szembeni katonai lépésekre határozná el magát, az Egyesült Államok a katonai erőegyensúly viszonyai között lényegében semmit sem tehetne elhárításukra. Véleményük szerint a meglevő amerikai katonai képességek nem elegendők arra, hogy - a nagy távolságokat is számításba véve - időben, megfelelő „ellenerővel” léphessenek fel a potenciális ellenféllel szemben. A megoldás csak az lehet, ha az Egyesült Államok az atomfegyver felhasználását is magába foglaló, hihető elrettentő képességre tesz szert. Erre azonban az általános katonai erőegyensúly viszonyai között nincs lehetőség, mert így a nukleáris fegyverek alkalmazása a kezdeményező számára is elfogadhatatlan pusztítással járna. Az Egyesült Államok érdekeinek védelme szempontjából tehát elkerülhetetlen a katonai erőfölény „kivívása” és ezzel globális státuszának biztosítása. A feltevés tehát az, hogy a Szovjetunióval folytatandó háború „világméretű dimenziókban” képzelhető el, az Egyesült Államoknak így képesnek kell lennie arra, hogy a szovjet állammal és szövetségeseivel egyidejűleg több hadszíntéren folytasson háborút. Ennek megfelelően alakította ki haderejének struktúráját és felvonulásának rendjét is. Az amerikai haderő, létszámát és fegyverzetét tekintve, összességében meghaladja a vezető nyugat-európai hatalmak együttes katonai erejét. Az amerikai 86
