Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Losoncz Miklós: Nyugati stratégiai koncepciók és megvalósításuk a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokban
működést ellenző körök az Egyesült Államokban az enyhülési politika elleni támadásra. Az 1972. évi nagy volumenű szovjet gabonavásárlást ezek a körök például annak a bizonyítására igyekeztek felhasználni, hogy az enyhülés egyoldalú előnyökhöz juttatja a Szovjetuniót. 1972 októberében eme meggondolások jegyében nyújtották be a kongresszusban az amerikai exporttörvényhez fűzött Jackson- Vanik-féle kiegészítést. A kiegészítés az amerikai kereskedelmi engedményeket a Szovjetunió kivándorlási politikájától kívánta függővé tenni. Később az 1974- ben megfogalmazott, az exporttörvényhez fűzött Stevenson-féle kiegészítés az amerikai Export-Import Bank kölcsöneinek a folyósítását kapcsolta a szovjet ki- vándorlási politika módosításához. A két kiegészítést 1974-ben emelték törvényerőre, ami egyszersmind az eredeti Nixon-Kissinger-féle doktrína torzulását is jelentette: amíg ugyanis Kissinger csak külpolitikai téren kívánt engedményeket a Szovjetuniótól, addig a két kiegészítés már belpolitikai változtatásokat is követelt. Az eredeti koncepció lényeges megváltoztatása azonban nagymértékben gyengítette az amerikai kormány képességét az abból következő politika gyakorlati végrehajtására. Belpolitikai tényezők korlátozták a gabonafegyver politikai nyomásra történő bevetését is. A farmereknek ugyanis olyan időszakban kellett a vetést elvégezniük, amikor még nem lehetett tudni: a Szovjetunió egyáltalán fog-e gabonát vásárolni. A kereslet és a kínálat ingadozásáival kapcsolatos veszteségek elkerüléséért 1975 őszén az Egyesült Államok hosszú lejáratú gabonaegyezményt kötött a Szovjetunióval, amelynek értelmében a Szovjetunió minimálisan évi 6 millió tonna amerikai gabona megvásárlására vállalt szerződéses kötelezettséget. A farmerek érdekei tehát a szovjet-amerikai gabonakereskedelem depolitizálását sürgették inkább, nem pedig politikai fegyverként való bevetését. Sok bírálat érte az amerikai enyhülési koncepciót azon feltételezése miatt is, amely szerint az amerikai technológiákhoz, hitelekhez való hozzájutás, az amerikai piacra való belépés olyan fontos a Szovjetunió számára, hogy hajlandó ezekért külpolitikai vagy más területen engedményeket tenni. Nyugati szakértők szerint ugyanis a Nixon-Kissinger-féle doktrína nem állította meg a Szovjetunió nemzetközi befolyásának erősödését. (Ezen állításokat - a többi között - Vietnam egyesítésével és az angolai fordulattal próbálják bizonyítani, az előbbit a szovjet fegyverszállításokkal, az utóbbit az MPLA-nak 1974-1975-ben nyújtott szovjet támogatással hozva kapcsolatba.)19 Az Egyesült Államok kormánya azonban a közvetlen szovjet beavatkozás bizonyítása híján nem tudott széles körű támogatást szerezni a doktrína másik részének az érvényesítéséhez, azaz a Szovjetunió „agresszió miatti megbüntetéséhez”. Egyébként is az alkalmazható „büntetés” eszközeinek a köre korlátozott volt. A tapasztalatok tehát arra utaltak, hogy a Szovjetunió kül- és belpolitikai döntéseit, a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon való részvételről szóló határozatait autonóm módon, érdekeit mérlegelve hozza, nem pedig külső nyomásnak 42
