Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - Berényi Pál: A polgári politikatudomány szocializmusképe
lizmus zavartalan fejlődését, s a tudati szférában is kárt okoznak, rombolhatják a szocialista társadalom eredményes építésének lényeges alapját képező - a polgári szakirodalomban a legitimáció kategóriájával jelölt - nemzeti közmegegyezést. A nyugati elemzésekben a szocializmus ellentmondásait illetően eltérő megközelítéseket és gondolatmeneteket találunk. Egyfajta „tipológia” alapjául szolgálhatnak - bár nem köthetők egy-egy szerzőhöz vagy gondolati iskolához - az alábbi fő jellegzetességeik:- az ellentmondások és konfliktusok súlyát, a szocialista társadalmi viszonyok alakításában betöltött szerepét felnagyítják, lebecsülik a válságok szubjektív tényezőit;- az egyes szocialista országokban jelentkező specifikus ellentmondásokat és magát a válságot a rendszer szintjén vagy globalizáló módon általánosítják;- a fejlődés menetében normális módon jelentkező, nem antagonisztikus ellentmondásokat stratégiaivá - alapvető vagy fő jellegűvé - transzformálják, a gazdasági konfliktusokat politikai válságprognózisokkal kapcsolják össze;- a külső (nemzetközi) válsággeneratív tényezőket felértékelik, túlbecsülik, illetve ezzel kapcsolatos külpolitikai koncepciókat dolgoznak ki. A szocializmuson belüli ellentmondások szerepének, súlyának eltúlzása, kon- liktusos ábrázolása és általánositása érhető tetten az NSZK-beli Jan Osers munkáiban, aki nem kevesebb, mint 11 „nagyobb válságot” ír a szocializmus számlájára az 1947-es esztendőt követő két és fél évtizedben. Eközben figyelmen kívül hagyja a szocialista országoknak ebben a periódusban külön-külön és együttesen elért, más polgári kutatók által is elismert dinamikus fejlődését, konszolidált politikai-társadalmi viszonyait.4 Kevés figyelmet fordít Osers az egyes országokban kialakult konfliktushelyzetek sajátosságaira pusztán annak megállapítása kedvéért, hogy valamennyi válságnak „közös okai és jellemzői vannak”, mivel úgymond a modell „lényegi fogyatékosságaira” vezethetők vissza, amelyek „a rendszer természetéből következnek”.5 Osers hatalmas bizonyító apparátust vonultat fel a válsághelyzetekhez vezető - a marxista kutatók által rendszerint hangsúlyozott - szubjektív tényezők szerepének cáfolására.6 A szerző vitába száll olyan nyugati polgári és baloldali politológusok véleményével is, akik a megoldatlan, konfliktusképző ellentmondások okai közt elsősorban a szocialista tervgazdálkodási mechanizmusok hiányosságait vagy a kedvezőtlen tudományos-műszaki feltételeket emelik ki - azaz olyan tényezőket, amelyek egyrészt valóságosak, másrészt természetüknél fogva megfelelő intézkedésekkel belátható időn belül korrigálhatok. Osers - minthogy a válságokat a rendszer alapvető jellemzőiből következteti ki - lényegében tagadja bármely reform vagy az új feltételekhez való alkalmazkodást célzó lépés szükségességét a szocializmusban, sőt, szerinte az a tény, hogy a szocializmus még egyáltalán létezik, egy korábbi időszak erőteljesen centralizált gazdasági és politikai struktúrája továbbélésének, konzerváló hatásának köszönhető.7 Tárgyilagosabb elemzést végzett és realistább következtetésekre jutott az 53
