Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - Berényi Pál: A polgári politikatudomány szocializmusképe
válságszituáció esetén járhat sikerre, és viszont: annak, akinél ilyen válság lép fel, számítania kell ellenfeleinek aktívabb destabilizációs törekvéseire.1 Köztudott, hogy a szocializmust építő államok megszületésük pillanatától kezdve ki voltak és - különösen a fejlődő világban - ki vannak téve az imperializmus destabilizáló politikai akcióinak. Az enyhülési politika vállalása a nyugati országok részéről a hetvenes években egyáltalán nem jelentette az új nemzetközi rend alapját képező társadalmi-politikai status quo feltétel nélküli elismerését. Éppen ellenkezőleg: az új világhelyzet nem konjunkturális természetének felismeréséből kiindulva, a fennálló állapot felborításának a megváltozott körülményeknek megfelelő, hatékonyabb és a regionálissal szemben a globalitást preferáló módszereit állította előtérbe. A status quot jelképező helsinki záróokmánnyal szembeni nyugati elengőzt éppen azok a kudarcok táplálták, amelyek az imperializmust a bíelsinkilben nem „szabályozott” Európán kívüli országokban érték. Míg azonban az imperialista destabilizálás a fejlődő világban a nyílt katonai intervenciót megelőző vagy ehhez hasonló funkciót tölt be, Európában annak helyettesítésére hivatott politikaként jelenik meg. A kiegyensúlyozott és méltányos nemzetközi kapcsolatok destabilizációs alternatívájának kidolgozásához ösztönzést adott a polgári politológiának a kapitalizmus általános válsága, az antiimperialista mozgalmak előretörése s az ezek nyomán kibontakozó nyugati erőpolitika, az erőre kapott konzervatív ideológiai áramlatok. Ennek nyomán felerősödött a szocializmus nyugati kritikája, s a sokszor egymással is polemizáló konzervatív, liberális és szociáldemokrata irányzatok között e téren tapasztalható elméleti-konceptuális alapkonszenzust elősegíti a feszültebb nemzetközi helyzet, a fegyverkezési hullám, a Helsinkivel felépíthe- tőnek vélt bizalom megszűnése. A szocializmuskritikák felélénkülésében s azoknak a korábbinál jóval nyersebb hangvételű propagandisztikus alkalmazásában szerepet játszik, hogy a szocialista országok gazdasági helyzete az 1980-as évtizedre megváltozott. Az 1970-es évekig a tőkés rendszer hanyatlása a szocialista országok dinamikus gazdasági fejlődésével, politikai térnyerésével és ideológiai offenzívájával esett egybe. Ez arra késztette a tőkés világot, hogy osztályérdekeit indirekt eszközökkel, a politikai realitások elismerésével és a szocializmus ideológiai „eróziójának” ösztönzésével, illetve a kettő kombinációját jelentő „keleti politika” útján kísérelje meg érvényesíteni. A szocialista országok továbbra is a társadalmi és gazdasági fejlődés útját járják, ez a fejlődés viszont ma már sok vonatkozásban nem tekinthető harmonikusnak. Többé-kevésbé egyidőben érkeztek el a gazdasági-társadalmi fejlődés új szakaszának küszöbére, érzékelték és - egyebek közt a társadalomtudományok segítségével is - tudatosították a változást, de az objektív világ- és nemzetgazdasági feltételek, helyenként pedig szubjektív tényezők miatt optimálisan egyikük sem volt képes az átállás gyors, zökkenő- és konfliktusmentes megvalósítására. Miközben tehát a kapitalizmus súlyos ellentmondásai aligha enyhültek, a szo49
