Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - Csaba László: A KGST a változó világban
sehogy sem fér bele a nyugati szerzők által tételezett logikába, teljesen nyilvánvaló a világpiaci árakra való szovjet hivatkozás pótlólagos, kiegészítő jellege. Éppen belső, nem pénzügyi jellegű, vagyis a hagyományos tervezési rendszer saját feltétel- és eszközrendszerében is jól érzékelhető (és érzékelt) reálgazdasági aránytalanságról van szó. Valójában a kelet-európai tervezők a döntések halogatásával sokkal nagyobbat hibáztak, mint ha csupán a saját gondolkodás- és motivációs rendszerükhöz képest idegen logikát jelentő feláldozott haszon vagy éppenséggel „implicit szubvenciók” mérlegelését szalasztották volna el. Negyedik tényezőként említhető az, hogy a csökkenő fűtőanyagárak miatt egyre nő a szovjet exportárualapok átcsoportosításának objektív kényszere. Ez abból adódik, hogy az igen magas szintet elért (és onnan már tovább objektíve nem növelhető) bányászati termelés, vagyis nagyjából adott kínálat szándéka szerint végtelen kereslettel áll szemben, mivel sem a jelenlegi szovjet belső mechanizmusban, sem a KGST nemzetközi mechanizmusában nincs hatékony keresletkorlátozó eszköz. A szállítások visszafogása azért nem tekinthető annak, mert - a fizetőképes keresletet korlátozó áremeléstől eltérően - ez nem eredményezi azt, hogy a felhasználó önként lemond további mennyiségek igényléséről későbbi időszakokban, s hogy alternatív beszerzési forrás keresésére, helyettesítésre, takarékosságra stb., ne pedig az egyszer megtagadott forrás „mindenáron” való megszerzésére összpontosítsa erőfeszítéseit. A legnagyobb nehézség tehát egy új, előre nem látott (exportbevételi) feladat és az irányítási rendszer egyik régóta ismert fogyatékosságának együttes jelentkezéséből adódik. Teljesen világos, hogy az adott nemzetközi helyzetben a szovjet vezetés úgy határozott: nem engedi az ország adósságállományát a jelenlegi, könnyen kordában tartható nagyságrendjéről elmozdulni (bár erre a nemzetközi bankok hitelezési készsége lehetőséget adna). Ha pedig a szovjet behozatali igény a konvertibilis fizetési viszonylatokból adottnak tekinthető, akkor a nemzetközi pénzügyi (politikai) célkitűzést csak a kivitel mennyiségének növelése útján lehet elérni. Az export- bevétel növelhető az áruszerkezet hirtelen nagyfokú javításával - ez a korábbi irányzatokból nem következik - vagy pedig a belső felhasználás visszafogásával (hiszen újabb nagy árnyereség aligha várható). Bár a magas szovjet belső fel- használást különösen az elmúlt években élesen bírálták, sőt csökkentésére kiemelt állami célprogramot is elfogadtak, az esetenkénti eredmények ellenére sem lenne indokolt népgazdasági szinten az anyag- és energiafelhasználás irányzatainak törésszerű fordulataira számítani az évtized hátralevő részében. Ez elsősorban az irányítási módszerekkel, mindenekelőtt a vállalati érdekeltségi rendszerben alkalmazott (és a szovjet közgazdászok által oly gyakran elmarasztalt) bruttó típusú mutatók túlsúlyával függ össze. Ilyen például a szállítások mennyiségi és választéki tervmutatója és az értékesített termelés. A jelenlegi elképzelések szerint ilyen jellegű mutatókkal értékelik a szovjet vállalatok teljesítményét az évtized végéig terjedő időszakban is.17 A hiánygazdasági jelleg - tehát az a jelenség, hogy a világ legnagyobb fűtő- és nyersanyagtermelő országában fűtő- és nyersanyaghiány
