Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Hardi Péter: A második szakasz: az Egyesült Államok Reagan újraválasztásának fényében
rét kérdést illetően mi is az elnök véleménye, de kialakított egy képet magáról, amelynek értelmében tudják róla, hogy melyek azok az elvek, amelyekért kiáll - s ebben az esetben közismert, hogy Reagan ellenzi az adóemeléseket. (Vagyis az elvek és célok már említett állhatatosságának „image”-a hatékonyan működik.) Hasonló a helyzet az egyik olyan külpolitikai kudarcával, amely a legtöbbet árthatott volna tekintélyének. Reagan első elnöki periódusának legtanulságosabb eseményére gondolok, amelynek helyes megértése véleményem szerint kulcsfontosságú a reagani siker értelmezésében. Közel-keleti, egészen pontosan libanoni politikájáról van szó. 1985-ban ez a politika kétszeresen is támadható volt. Először az amerikai tengerészgyalogosok elleni merénylet s a több mint kétszáz halott miatt. Carter, aki végső összegezésben sikeres külpolitikát mondhatott volna magáénak - létrehozta a Camp David-i megállapodást, a Panama-csatorna szerződést, megegyezésre jutott a Szovjetunióval (SALT-II) -, felerészben egy külpolitikai kudarcba, az iráni túszügybe bukott bele, pedig az egészen minimális emberveszteséggel zárult. S Reagan nemhogy nem bukott bele a libanoni fejleményekbe, hanem még azt is megengedhette magának, hogy megtetézze őket egy politikai következetlenséggel: Miután korábban kijelentette, hogy a tengerész- gyalogosok kivonása „megadás” lenne, néhány napra rá mégis meghozta a kivonásra vonatkozó döntést. Igaz, talált hivatkozási alapot (a négyhatalmi erők közül nem az amerikait vonták ki először, s így az eredeti megállapodás érvényét vesztette), de ennek nagyon kevésnek kellett volna lennie abban az Egyesült Államokban, amelyben - tudvalévőén - a vietnami háború óta a közvélemény nagyon érzékeny az amerikai emberveszteségekre. Ismét arról volt szó, hogy Reagan konkrét döntése ellenére világos volt az elv: az elnök kész harcolni a terrorizmus ellen, kész kiállni szövetségesei mellett - legföljebb a véletlen erők játéka ellene hatott. S az események kezelésének reagani módszere is bevált: nem tartott kínos, magyarázkodó sajtóértekezletet, mint Carter tette valamely nehéz döntése után, hanem egyszerű sajtónyilatkozatban közölte a kivonás tényét. A Reaganról kialakított sztereotip kép még jó szolgálatot is tett neki: a politikai vonal változása senki szemében nem jelentette Ronald Reagan változását. A Reagan ellen ható másik külpolitikai jellegű tényező a Szovjetunióhoz fűződő viszony volt. A nukleáris befagyasztásért küzdő („freeze”) mozgalom mozgósító ereje (még ha ezt a mozgalom nem tudta is a törvényhozást, még kevésbé a kormánypolitikát befolyásoló tényezővé fordítani) jól mutatta azt az országos szintű aggodalmat, amelyet a katonai konfrontáció lehetőségét túlságosan közelivé változtató reagani politika létrehozott. De ha a Szovjetunióval folytatandó józanabb politika iránti igény hatott is Reagan ellen, ellenfele nem tudott ebből saját magának elegendő tőkét kovácsolni. Meglátásom szerint ennek az az oka, hogy a republikánus és a demokrata program között - amerikai szemszögből nézve - ebben a tekintetben nincs döntő különbség. Már az 1980-as programok összehasonlításából is kitűnt, hogy inkább 28
