Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)
nak csupán három százaléka, a fejlődő országokból érkező behozatalnak pedig 6,9 százaléka. Az általános preferenciarendszer elsősorban a fejlődő világ gazdaságilag legerősebb, az Egyesült Államokkal szoros gazdasági vagy politikai kapcsolatban álló országoknak kedvez. A kedvezményes elbánásban részesülő importált árumennyiség 36,3 százaléka Tajvanról és Brazíliából érkezett, és 70 százalékát is mindössze 5 fejlődő ország adja: a felsorolt két országon kívül Dél-Korea, Hongkong és Brazília.16 A Reagan kormányzat kereskedelempolitikája még ezeket a kiemelt relációkat is sújtja: 1981. március 31-től az előbb emlitett országok áruinak addig vámmentességet élvező kategóriáját korlátozták. Ehhez még hozzá kell tenni azt is, hogy az iparosodottabb fejlődő országok számára legfontosabb cikkek továbbra is hátrányos megkülönböztetést szenvednek az amerikai piacon. A preferenciális rendszer nem terjed ki ugyanis a textil- termékekre, az elektronikai, acél- és üvegcikkek többségére. A Reagan-kormány a leglátványosabb kereskedelempolitikai változtatást a fejlődő országok közepes, illetve a közepes szint alatt lévő kategóriája hátrányára irányozta elő. Felülvizsgálták a segélypolitikát, s teljes egyértelműséggel deklarálták, hogy ebben nagyobb szerepet szánnak Washington stratégiai és közvetlen gazdasági érdekei érvényesítésének. Myer Rashish, az amerikai kormány gazdasági ügyekért felelős külügyminiszter-helyettese a fejlődő országok támogatásával kapcsolatban azt tartotta szükségesnek hangsúlyozni, hogy „az Egyesült Államok arra törekszik, hogy nagyobb mértékben olvassza egységbe a külföldi segélypolitikát az amerikai külpolitika más elemeivel, különösen a stratégiai és a politikai célokkal . . . Az amerikai kormány arra törekszik, hogy a kongresz- szus és a közvélemény jobban értse meg a külföldi segélynek és az Egyesült Államok más külpolitikai érdekeinek kapcsolatát, és azt reméli, hogy ily módon nagyobb sikert ér majd el, amikor meg kell kapnia programjaihoz a kongresszus jóváhagyását és a közvélemény nagyobb megértését.”17 A Reagan-kormány nemcsak a fejlődő országoknak nyújtott segélyek növelését tagadta meg, hanem kategorikusan elvetette általában az egyenlőtlen kapcsolatok felszámolására irányuló követeléseket is. Ugyancsak Rashish megfogalmazásában: „Elutasítjuk a fejlődő országok arra vonatkozó megvalósíthatatlan vagy gazdaságtalan követeléseit, hogy csökkentsük a kereskedelmi korlátokat, emeljük termékeik árát, nyújtsunk lényegesen több segítséget, szervezzük át a Nemzetközi Valutaalapot... A harmadik világ azt akarja, hogy a gazdag országok nemzeti termékeinek 0,7 százalékára növeljék segítségüket, ami a jelenlegi támogatás kétszerese lenne. Az Egyesült Államok ellenzi ezt a célkitűzést. Költségvetési korlátok miatt a külföldi államoknak nyújtott segítség növelése nem valószínű.”18 Rashish nyers megfogalmazásai nem állnak távol az elnök gondolkodásmódjától. A Cancunba való utazása előtt mondott beszédében Reagan megfogalmazta az Egyesült Államok fő fejlesztési stratégiai elveit. Ezek közül igazán hangsúlyt csak az új piacok nyitásának és a magán-tőkebefektetések ösztönzésének segítségével bővített nemzetközi kereskedelem kapott.19 11
